„Unalom összkomfortban?” című vitánk — Zsigmondi Mária cikke nyomán — másfél hónapig tartott. Egy elromlott házasság ürügyén a gyermekgondozási szabadságon lévő nők helyzetét boncolgatta.
Több, mint 1000 levél érkezett és ma is továbbiak áradnak szerkesztőségünkbe.
A hozzászólások mélyre ástak. Elénk vetítik a mai magyar társadalom életének jellemző filmkockáit.
Az írások szinte mindegyike őszinte híradás küldője közérzetéről, helyzetéről, terveiről. Betekintettünk családi otthonokba, megismerkedhettünk az emberek hétköznapjaival és ünnepeivel.
Hogyan is élünk 1980 őszén?
Még a legpanaszkodóbb levélből is kiviláglik: aki dolgozik, a keresetét beosztja, az boldogul.
S ez manapság, e felbolydult világban nem kevés.
A gyermekgondozási segélyt a vitázók túlnyomó többsége a szocialista rendszer nagy vívmányaként tartja számon. Ma országunkban 260 ezer anya él e lehetőséggel. A véleményeket mérlegelve továbbítjuk illetékesekhez: jogos igény, hogy a gyes reálértékét a VI. ötéves terv során is megőrizze.
Ez szerkesztőségünk álláspontja is.
Szükségesnek tartjuk ezt az evidenciát külön is leírni, mert néhányan félreértették vitánk demokratizmusát. A vita ugyanis feltételezi, hogy ütközhessenek a különböző nézetek, hogy a végén kialakulhasson a helyes, a tárgyilagos álláspont. Ezért kifejthették véleményüket azok is, akik a legjobb esetben szükséges rossznak tartják a gyest. E közleményeket olvasva néhányan azt hitték, hogy a gyes ellen beszélünk. Nem értették, hogy az ellenvélemények közlése nem jelenti azok elfogadását, képviseletét is.
Ha mindenki ugyanazt mondja, miért cserélnénk gondolatokat?
Az eszmecsere azért is hasznos volt, mert lényegében életünk minőségének kérdései kerültek terítékre.
Olyan jól állunk, — kérdezhetné az olvasó — hogy nincsenek anyagi gondjaink? Nem erről van szó. Köztudott, — s ez a hozzászólásokból is kitűnt — hogy különösen a fiatalok legégetőbb gondja ma a lakáskérdés megoldatlansága. A problémát ma jóformán minden társadalmi és állami szervezet, fórum napirenden tartja. Ám éppen e témával kapcsolatban kell eloszlatnunk egy tévhitet, melyet akár információ-hiány táplál, akár rosszindulat — egyre megy. Egyesek azzal vádolják a fiatalokat, hogy csupán a lakásért vállalják a gyereket, hogy utódaikat egyszerűen lakásszerző eszköznek tekintik. A mai ifjúság kevésbé volna gyerekszerető, mint szülei, nagyszülei?
Megbélyegzés
Farkas Andrásáé írja Győrből: „Én is csak 27 éves vagyok, két kisfiú anyja. Ők nem OTP-gyerekek, nem is terveztük őket, csak örültünk, amikor jöttek.”
Egy másik fiatalasszony szavai, Debrecenből: „Sok gyerek az álmunk. Én nem tudok nagyobb boldogságot elképzelni, mint hogyha hazamegyek, végre hallgathatom a gyerekek zsivaját, játszhatok, beszélgethetek velük.”
„Férjem egyetlen gyereke szüleinek — írja Petákné Kocsis Ilona Érdről — de mégis több gyermekre vágyik … Két bátyám van. Hármunk előtt a szüléink élete nyitott könyv volt. A mi gyermekkorunkban a szüléink komfort nélkül nevelték bennünket. Édesanyánk abban az időben a szomszéd kútjáról hordta a vizet a mosáshoz. Elképzelhető, hogy neki nem volt ideje unatkozni. De soha nem a nehézségek jutnak szüléink eszébe, hanem a szeretet, ahogyan várták és fogadták az érkezésünket… Én soha nem azzal a céllal szültem, hogy lakást kapjak.”
Az idézetekhez csupán annyit jegyzőnk meg: ha akad is néhány nem kívánatos kivétel, jó lenne, ha az „OTP-gyerek” megbélyegzés végleg eltűnne a köztudatból. Mert vétleneket bánt, buta és felelőtlen, mint aki kitalálta és terjeszti. Képzeljük magunkat annak a kamasznak a helyébe, aki „egy szép napon” így értesül világrajöttének körülményeiről…
A vita tanulsága, hogy életünk minőségét döntően meghatározza: milyen a nő helyzete a családban és a társadalomban.
Vádaskodások helyett
Szemléltető példákat olvashattunk az előttünk járó és közvetlen a felszabadulás utáni nőnemzedék küzdelmeiről.
„Elfeledett korosztály” lenne, — ahogyan egyik olvasónk jellemezte? Semmiképpen. Soha nem felejtjük el, hogy az akkori anyák, nagyanyák az első lehetőséget megragadva megjelentek a gyárakban, a munkapadok, az íróasztalok mellett, vagy a termelőszövetkezetek megbecsült munkásai lettek. Gyermekintézmények még nem, vagy alig léteztek. Ma elértük, hogy hazánk korszerű mezőgazdasággal rendelkező, közepesen fejlett ipari ország. Ebben bennfoglal tátik a nők áldozatos munkája is, hiszen nélkülük szinte semmire sem haladtunk volna.
Nem lehetünk hálátlanok, mert törvény: amely generáció nem tiszteli elődei alkotó munkáját, nem becsüli eredményeit, rossz példát mutat az utódoknak.
A sors nem ritka igazságtalanságai közé tartozik, hogy a mai anyáknak nyújtott társadalmi törődés, segítség visszamenőleg nem érvényesíthető.
Többen eszünkbe juttatták: „Amikor mi voltunk fiatal anyák, nem volt gyes. Dolgoztunk, mégis felneveltük a gyerekeket.” Igazuk van. De a mai fiatal nagyanyákat talán kárpótolja valamelyest, hogy lányuk, menyük élvezi mindazt a kedvezményt, amelyben ők még nem részesülhettek. Unokáik jobb körülmények között töltik életük talán legfontosabb három esztendejét.
Nem hisszük, hogy a mai fiatalok felhőtlenül gondtalanok. Igaz, jobban élnek, mint elődeik. Ám minden generációnak a maga baja, sajátos problémái a legnehezebbek. Ezt meg kell értenünk.
„Nemcsak a lakást, önmagunkat is korszerűsíteni kell” — írja találóan egy budapesti nagymama.
Szerintünk azok gondolkoznak helyesen, akik az idősebbek és fiatalok közötti szemrehányások és vádaskodások helyett a kölcsönös segítést, a toleráns magatartást ajánlják.
Nem olyan egyszerű az ábra
A „gyes-betegségnek”, az unalomnak sokak szerint semmi köze a gyeshez. Pontosabban csak annyi, hogy az otthon töltött években még inkább felszínre kerülnek változó korunk dilemmái. Mert nem olyan egyszerű az ábra, hogy némely fiatal „jó dolgában megbolondul”. „Elkényeztetjük őket”, „felelőtlenek a családjukkal”, „mindent megkaptak”. (Az utóbbi — legalábbis ami az anyagiakat illeti — nagyrészt igaz.) Ám a családi élet problémáinak sűrűsödése nem sajátosan magyar ügy.
A Paris Match című francia lap legutóbbi számából arról értesülhettünk, hogy Párizsban minden második házasság felbomlik. Olaszországban, ahol szinte a legutóbbi időkig — elsősorban valláserkölcsi okokból — törvény tiltotta a válást, milliók éltek különváltan, „élettársi” kapcsolatban, aminek kárvallottja sok százezer ártatlan gyerek volt. Ők egész életükben viselték, s ma is viselik a „törvénytelen” bélyeget. Annak minden morális és anyagi hátrányával. Vagy hozzuk fel az amerikai családok válságos helyzetét? Köztudott, hogy az USA évtizedek óta a válási statisztikák élén halad.
Mindez természetesen nem „vigasztal” minket. Nálunk a gondok főképpen abból származnak, hogy változó társadalmunkban életvitelünk, gondolkodásunk nem mindig tart lépést az élet követelményeivel. Gyakran megsértjük a szocialista humanizmus, az egymás iránti felelősség és szolidaritás normáit.
Miért kellett vitázni?
Nem általánosíthatunk, hiszen a levelek többsége jó, kiegyensúlyozott házasságokról szól, amelyekben az anya örömmel fordítja az otthoniét éveit gyerekei gondozására, nevelésére. Emellett művelődik, szakmát tanul, férjével közös minden gondjuk, örömük.
„Én 19 éves vagyok — írja a miskolci fiatalasszony. — Szintén gyesen, öthónapos kisfiúnkkal. 1978 karácsonykor kaptuk Miskolc legnagyobb városrészében kétszobás lakásunkat. A férjem bányász. Háromműszakos, nehéz fizikai munkát lát el. Mégis boldogok vagyunk. Szóval nem értek egyet a cikkbeli fiatalasszonnyal. Kezdjük ott: unalomról szó sem lehet. Én szakmunkás vagyok, beiratkoztam szakközépiskolába tovább tanulni… Kb. tíz kismama barátnőm van, de egyik sem gyes-beteg.”
Elhisszük neki, és azt is, hogy a gyermekgondozási szabadságon levő fiatal anyák többsége így él. Akkor miért kellett vitázni? Mert nem kevesen vannak, akik különböző okokból négy fal közötti rabnak érzik magukat, nem találják a helyüket a várva várt lakásban.
Van segítség számukra, vagy recept? Hiszen „… nem lehet a boldogságot, akár a cipőt sem, mindenkinek egy kaptafára szabni — írta a „békepárti anya”.
Ezzel egyetértünk. Ám mégiscsak léteznek az évezredek óta ható morális értékek, s a mi emberi egyenlőségre, szociális igazságra törekvő társadalmunk erkölcsi normái, melyeket nem árt néha végiggondolni. A múltból természetesen nem tarthattunk meg mindent. A mai fiatal már nem is tudja, (sajnos, vagy hálistennek?) mit fejez ki az ilyen szó párosít ás: úr és cseléd. A mai nő házastársát már nem „uramnak”, hanem „férjemnek” mondja.
