Minden egyes nap két és fél órát sportol, régi edzésterveket csinál végig, és rója a köröket a Pécsi Postás SE igazolt versenyzője. Tervei vannak, készül a Covid utáni versenyekre, ahol nemzetközi csapatban mérheti össze erejét a versenytársakkal. Lóki Tamásné, Marika csak azt sajnálja, itthon nincs vetélytárs a korosztályában.

– Fiatalon is versenyszerűen futottam tizenhat éves koromtól egészen addig, amíg férjhez nem mentem – meséli. – Ekkor voltam huszonhárom éves, és csak jóval később kezdtem újra sportolni.

A feleség szerep miért jelentette a sportkarrier végét?

Nem értem rá, a munka mellett tanultam is, a Postaigazgatóság pénzügyi osztályán dolgoztam adminisztratív munkakörben. Emellett ott volt a férjem, a fiam, és ápoltam az anyósomat. Esténként nem maradt szabadidőm, nem tudtam volna edzésekre járni, mert meg kellett főzni az ebédet másnapra. Egy kicsit később már elkezdtem járni a Vöröskereszt által szervezett asszonytornára. Ez egy héten egyszer volt, és csak annyit jelentett, hogy az évek óta befeszült izmokat kicsit kilazította. A nyolcvanas évek második felében kapcsolódtam be a szenior versenyekbe, de hamar be kellett látnom, ha tényleg eredményeket szeretnék elérni, akkor minden nap edzenem kell. Akkor tudtam ebbe belevágni, amikor 1990-ben, ötvenöt évesen, nyugdíjba mentem. Ettől kezdve minden nap kimentem a pályára. A férjem is nyugdíjba ment, ez nagy segítség volt, mert az anyósommal itthon kellett lenni, és már a férjem vigyázhatott rá, én pedig elmehettem futni.