A budapesti Király utca és a Csengery utca sarkán félhomályos helyiségre nyílik ajtó. A falak mellett álló, magas polcokon régi könyvek sorakoznak, a szoba hátuljában egy íróasztal kottastósztól rogyadozik, a levegőt papírillat hatja át. Tekintetem a hívogató kanapéról a rojtos szőnyegre vándorol, tanácstalanul babrálok a cipőfűzőmmel, nem egészen értem, hova, pontosan milyen célt szolgáló térbe léptem be az utcáról, de érzem, hogy a falak közé szorult csend különleges történetekről hallgat. Miután Tímea szól, hogy hagyjam magamon a cipőmet, kiderül, a család antikváriumában ácsorgunk, az ő kis műhelyébe a teakonyhából vezet lépcső.

A múlt gyönyörű nyomai

Az ugyancsak aprócska műhelyben a káosz látszatának ellenére mindennek megvan a maga helye: bal kéz felől egy polcon könyvek és más papírtárgyak pihennek, az ablak alatti tér olyan hétköznapi és kevésbé hétköznapi eszközöké, mint a csokornyi ecset és a falapokkal súlyozott prés, a jobb oldali falhoz tolt munkaasztalon pedig egy borítójától megfosztott, vaskos könyv, egy 1804-ben kiadott Károli-biblia fekszik. Tímea éppen ezen dolgozik.

– Tragikus állapotban került hozzám – meséli. – Tele volt szakadással, hiányoztak a lapok sarkai.

Az előttem fekvő, lefűzött papírkupac első, de második és még harmadik ránézésre is hibátlannak tűnik, ami egyedül Tímea munkáját dicséri. Mindenekelőtt szétszedte a kötetet, egyesével megtisztította minden lapját, aztán a leszakadt sarkokat japánpapírral pótolta. A pótlás csak színében szúr szemet, egyébként teljesen egyenletesen illeszkedik az eredeti laphoz.

– A japánpapírt mindig tépjük, sosem vágjuk – magyarázza Tímea –, a rostjait rá lehet simítani a papírra, nagyon szépen szervesülnek egymással. A ragasztás után a biblia oldalai a présbe kerültek, majd vissza az ismét könyvvé alakuló papírkupacba.

Az elemeire szedett kötet most új bőrkötést kap, amelyre rákerül a régi borító maradványa is, hogy tudni lehessen, mennyi maradt meg az eredetiből. Olyan lesz, akár új korában. Vagy mégsem?