Nem szeretem, ha valakinek a szája szélére tapad a kávéhab, és nem nyalja le. Miért nem nyalja le? Nem érzi? Hogy lehet nem érezni? Nem hiszem el! A saját szája széle! Csak érzi! Én mindig. Legalábbis nekem soha senki nem tette szóvá, hogy kis kávéhab van a szájam szélére tapadva, nem lennék-e szíves lenyalni?
Esküszöm, szólok neki, nem bírom a feszültséget. Mindig a szája szélére ugrik a tekintetem, sokszoros nagyításban látom. Hernyómozgású ajkak, rajtuk világosbarna, lattés lepedék. Mint természetfilmben a nyálkás gubójából kitekergőző, kifejlett lárva.
Ez gusztustalan, nincs rendben. Egy igazi nő szája széle ne legyen csirizes, megőrülök! Ettől nem is tudok a mondókájára koncentrálni, lehetetlen. Szemébe nézek, bólogatok, aztán szájszeglet, próbálom követni, szájszeglet, a történet bonyolódik, megint bevillan a szájszeglet, könnyek jelennek meg a szemében, de fogalmam sincs, miért épp most, kiesett pár részlet, mert szájszeglet. Nem-bí-rok-más-ra-kon-cent-rál-ni!
Ha most szólok neki, annak mi az üzenete? Hogy nem érdekel, szivi, a lelki nyomorod, a kicsi életed, a kétségbeesésed, csak az érdekel, hogy TÖRÖLD MÁR MEG AZ IDEGESÍTŐEN RETKES SZÁJADAT!
Nincs kiút a szájszeglet-labirintusból. Meg kell próbálni megérteni, amit mesél, nincs mese, vagyis van mese, összerakom a meséjét, reagálok értelmesen. Ha sikerül úgy viselkednem, mint bárki normális emberlányának, aki elé legjobb barátnője kipakolja véres belső szerveit, nos, akkor… Felhívhatom figyelmét a kávéhabra. Türelem!