Jó találkozni veletek, Laurát tizenöt éve nem láttam.

R.: Nem emlékszem rád, kicsi voltam. És bocsánat, de a Rozália nevet használom.

Nocsak…

R.: A Laura kedves, kislányos, régen talán illett hozzám. Ma viszont a Rozit jobban szeretem, ez felnőttes, sokszínű. Régóta éreztem, lelkileg közel áll hozzám a Rozália, de azt, hogy miért, csak nagykorúként értettem meg.

És miért?

R.: A dédnagymamám viselte ezt a nevet. Nem ismertem. Pici voltam, amikor meghalt, mégis olyan, mintha ismernénk egymást. Mindig melegség önt el, ha rágondolok. Úgy érzem, ő a mai napig fogja a kezem és anyáét is. Energiaadóként gondolok rá, misztifikálom a lényét. A könyvemben azt írom: Az én életemért, anya lelkének oltalmáért halt meg. Nem vagyok vallásos, de ezt gondolom. Történnek az emberrel rossz dolgok, amelyekkel az Isten tanítani szeretne.

Adél, te ehhez mit szólsz?

A.: Mindig hittem, hogy minden történésnek oka van. Lelkileg és fizikailag kész voltam a gyerekvállalásra, amikor Rozi megfogant. Nagyon vártam. Hiszem, a lélek dönt, hová szülessen a test, és ő minket akart. Amikor 1999. szeptember 27-én 41 centivel, 1350 grammal koraszülöttként a világra jött, később pedig kiderült, problémák vannak vele, hogy az agykamrákból a víz elvezetéséhez söntöt kell a pici fejébe operálni, óriási trauma ért. Akkor még nem tudtam, ez csak a kezdete Rozi kálváriájának. Később megértettem, ő lélekként nem csupán minket választott szüleinek, hanem ezt a földi utat is, amit jár. Az életfeladatát teljesíti. Mi csupán mellette vagyunk.

R.: Ma már mindent tudok a betegségemről, értem, mi miért történt, történik, nem úgy, mint kicsiként. Tudom, hogy mozgásomban korlátozott vagyok, több részképességi hiányossággal küzdök, de összességében szép, tartalmas az életem.

A.: Igen. Rozi leérettségizett, huszonkét éves, okos, szép, intelligens nővé cseperedett. Motivált, szívós, kitartó, nyitott! Amit elkezd, azt be is fejezi. Szuverén, akinek az igazságérzete rendkívül fejlett. Kicsit talán rendmániás, nála minden a helyén van, címkéz, mappákba rendez. A céljai határozottak, az eredményeiért keményen dolgozik, az ízlése és humora is jó. Sok olyan tulajdonsága van, amelyek az élete nehezített terepén is segítik, hogy sikeres és boldog ember legyen.

Jó ezt hallani! Rozi, te mit gondolsz magadról?

R.: Anya így lát, és talán elfogadható az elfogultsága. Én reális vagyok. Kreatív, tudatos, elszánt, néha nagyon arrogáns, nagyon hisztis, a legnagyobb hibám pedig a türelmetlenség.

Bővebben?

R.: Az anya által említett rendmániám oka egy vicces barátom szerint az, hogy amatőr autista vagyok – neveti el magát. Mindennek legyen eleje, közepe, vége! Tak-tak-tak! Apa ilyen, nem szereti a változtatást. Ami pedig az igazságérzetet illeti, az valóban van. Az idén ötször operáltak. Egyik helyen agyvérzéses, afáziás – beszédképtelen – beteg volt a szobatársam, és amikor a nővér számon kérte, miért nem hívta hangosabban kiabálva, hát kénytelen voltam megvédeni… Egyébként angolórákra járok, táncolok, énekelek, tíz ujjal gépelek, Sok rádióműsort, hangoskönyvet, podcastot hallgatok, ezekből tájékozódom, mert lassan olvasok.

Sokat kommunikálsz?

R.: Igen, de számomra mindig nehéz volt a saját korosztályommal szót érteni. Nekem ők figyelmetlenek, gyorsak, de közben felszínesek, könnyen átsiklanak dolgok felett. Én lassabban beszélek, van, hogy nehezebben fejezem ki magam, de nem azért, mert buta vagyok, hanem mert több gondolkodásra van szükségem. Össze kell hangolnom a gondolataimat a mondatalkotásommal. Ezekben a helyzetekben sokszor türelmetlen vagyok saját magammal, s ez persze dühít.

Édesanyád színházigazgató. Az új pozíciót, a más feladatkört és más időbeosztást hogy fogadta a család?

R.: Nehéz színházigazgató gyerekének lenni, de anya szép sikereket ért el, és én nem akartam korlátozni. Sokat volt és van távol, mindig csörög a telefonja, de mi jól fogadtuk a kinevezését, örültünk. Hat éve és tavaly is megkérdezett minket, apát és engem, hogy mit gondolunk, mit tegyen. És mi biztattuk! Tudtuk, óriási dologra vállalkozik, de képes megcsinálni, és ez örömet okoz neki.

Tehát büszke vagy a mamádra, nem csupán akkor, amikor a színpadon áll.

R.: Így van! Kevés nő büszkélkedhet ilyen és ennyi eredménnyel.

Adél, rád figyelnek a kitartásodért, csodálnak a szépségedért, de azt kevesen tudják, milyen vagy színpadon kívül.

A.: Szenvedélyes, türelmetlen és sokszor impulzívan reagálok dolgokra. De az anyaság nagyon jó hatással volt rám, türelmesebb lettem. A sérülések, fájdalmak nagy tanítók. Természetesen vezetőként is tudnom kell uralkodni magamon minden helyzetben.

Kétségtelen, téged külön leckékkel tanított az élet a munkád mellett. De a vezetést, igazgatást kitől tanultad?

A.: Nem tanultam senkitől, bíztam magamban és voltak segítőim. Az igazgatás, nőként, ráadásul belülről a hierarchia élére kerülve, óriási kihívás. Egyébként a színházigazgatás kicsit olyan, mint a gyereknevelés, az embernek tudnia kell odafigyelni, elfordulni, engedni, keménynek lenni, nem sorolom tovább. Azt tudtam, vezetőként kötelességem jól bánni a munkatársaimmal, az érzelmeimmel, ha szükséges, önfejlesztés révén is.  Az embert a napi történések szembesítik számos – személyi, emberi, műszaki, technikai – problémával, amelyeket meg kell oldani. A gyors döntéshez szinte mindig ott kell lenni, átlátni az adott dolgot, a konfliktushelyzetet, kezelni a kritikai észrevételt, és szervezni, intézkedni. Ehhez pedig önismeret, önkontroll, empátia, élettapasztalat és tudás szükséges. Természetesen a munkatársakkal együttműködve.

Nagyon büszke lehetsz Rozira, aki könyvet írt a saját életéről Belső tenger címmel. Kinek az ötlete volt?

A.: Az övé. Én többször gondoltam arra, megírom a történetét, de nem tettem, mert az életre kellett az energia. Aztán ő elkezdte írni tizenhét évesen, el is készült úgy húsz oldal, amit a családdal osztottunk meg, a tizennyolcadik születésnapján.

R.: Nem teljesen az én ötletem volt! A gépírástanárnőm, Kékesiné Jánó Rozália, Rózsika néni – akihez hat évvel ezelőtt kezdtem járni – mondta, írjak az életemről, de én leintettem. Aztán elkezdtem, négy éven át írtam, átírtam, így született a Belső tenger, aminek az alcíme Rozi igaz története.

Érdekes a könyv tagolása.

R.: Víz. Föld. Tűz. Levegő. Mind szerethető szimbolika. Sokat segített a szerkesztőm, a tematikát ő találta ki. A víz az életem kezdete, a vízfejűség. A föld a fejlesztésem időszaka. A tűz a kamaszkor, a nagy lobbanásokkal. A levegő pedig mindezek lecsengése. Vannak érzelmes és kevésbé érzelmes fejezetek, a tűz pedig olyan dolgokat, témákat taglal, amelyek feldolgozása bárki számára fontos lehet.

Meglepő őszinteséggel mesélsz mindenről.

R.: Másképp nincs értelme. Én nem a képek, hanem a szavak erejében hiszek. Azokkal lehet igazán hatni. A vízfejűségről pedig kis ismeretterjesztő részt, grafikát is beletettünk, mert sokan nem tudják, mi a lényege ennek a betegségnek.

Azért olvastam humoros részt, szerelemről szólót is.

R.: Melyik kamasz nem éli át ezt az érzést? Tomival a mi szerelmi lobbanásunk énekkaron kezdődött. Duettet énekeltünk. Kerekes Tomi oxigénhiánnyal született, és kerekes székes. Akkor huszonöt éves volt, én tizenhat. Nagy lobogás volt, Tomi elhalmozott bókokkal, levelekkel, de én nagyon fiatal voltam. Máig barátok maradtunk.

Milyennek érzed a szüleiddel való kapcsolatodat?

R.: Fantasztikusnak. Zűrösnek. Az attól függ… Mindent megtettek a fejlődésemért, fejlesztésemért. Viták olykor akadnak, egyébként szimbiózisban élünk, és nagy a bizalom.

A könyvben írsz egy bizalomvesztésről. Eláruljátok, mikor és mi történt?

A.: Évekkel ezelőtt, az ok szülői túlféltés volt.

R.: Ezt inkább én mondom el. Titkolóztak. Nem hitték, hogy elég érett vagyok egy tragédia elviseléséhez, feldolgozásához. Az apai nagymamám sokat volt velem, nagyon szerettem. És amikor kiderült, menthetetlen daganatos beteg, a szüleim nem mondták meg, mert a nagymamám tabuként kezelte a halált, nem lehetett erről beszélni. Másként és több időt töltöttem volna vele, ha tudom. Amikor megtudtam, már felgyorsultak az események. Nem kaptam időt a felkészülésre, a méltó búcsúra.

Haragudtál?

R.: Dühös voltam a szüleimre! Arrogánsan kiabáltam, hisztiztem. Fájt. A halált meg kell tanulni elfogadni, de én az ő halálát nem tudtam. A gyászt fel kell dolgozni, de nekem a fentiek miatt nehezen ment. Az anyai nagymamám másként gondolt a halálra. Vele tudtam erről beszélni, az ő halálát könnyebben dolgoztam föl.

Erről is szépen írsz. És tetszik, amit a kórházban töltött időkről mesélsz.

R.: A gyerek, aki sokat van kórházban, a végén hiányát érzi a nővéreknek, orvosoknak. Nekem a kórház a játszóterem volt, az orvosok a játszópajtásaim, akik segítettek abban, hogy én győzzek… És győztem! Kaptam egy életet!

Azért ezt ugye nem mindig így gondoltad?

R.: Nem! Természetesen nem. Voltak mélypontok az életemben.

Miért tartjátok fontosnak ezt az írást?

A.: Mert fejlődéstörténet. És nem úgy, hogy Rozi írt egy könyvet és mostantól minden rendben van vele. Ő érintett, akit az írás segített a gyógyulásban. És arról tesz tanúságot, hogy ő, akiről azt mondták, nem végzi el a nyolc osztályt, nem tanul meg tanulni, nem talál barátokat, mindezt megcáfolta, mintát és reményt ad a sorstársainak és szüleiknek. Sok hasznos információ is van a könyvben, tudásmegosztó szándékkal. Mert sok szülőnek tudnia kell, ha ilyen helyzetbe kerül, milyen utak járhatók be, milyen akadályokkal kell szembenézniük. Nehéz kiválasztani a fejlesztési módszereket, párhuzamosan futtatni azokat, de aki küzd, a saját gyereke gyógyulásáról dönt ezek segítségével. Rozira büszkék vagyunk! Például ő találta ki, hogy a könyve végén legyen egy úgynevezett KÉK rész. Ez azt jelenti: „Könnyen Érthető Kommunikáció”. Azoknak szól, akik nem képesek végigolvasni, akik a szövegértésben akadályozottak, mint bizonyos autisták, vagy enyhe értelmi fogyatékkal élők. Rozi KÉK rész ötlete úttörő, hiszen ilyen nem jelent meg még magyarul.

Rozi, te kinek ajánlod a Belső tengert?

R.: Mindenkinek, de főleg a sorstársaknak és szüleiknek. Legyenek résen! Fontos, hogy aki hasonló cipőben jár, képbe kerüljön, megismerje a terápiás lehetőségeket. Nekem így, hogy kiírtam magamból az érzéseimet, könnyebb földolgozni mindazt, ami velem történt. Ha úgy tetszik, elengedni a fájdalmaimat, kétségeimet, a sérüléseimet, és ez jó. Régen szorongtam, csúfoltak, néha tartottam egyes tanároktól, vagyis rendesen meg volt gyötörve a lelkem. A Bátor Tábor – ahol mindig súlyos daganatos betegek közt töltöttem az időt –, a könyvírás, a Radnóti Ifjúsági Műhely, az ott készült előadás, az Önbiztosító, mind segített földolgozni azt, amit meg- és át kellett élnem. Már felszabadult vagyok, kész az új kihívásokra.

És mi leszel, ha nagy leszel?

Talán adatrögzítő. Talán egy nő, aki az akadálymentesítésért harcol, aki az egész világot szeretné akadálymentessé tenni. De lehetek kreatív, ötletember is egy cégnél.

Gondoltál arra, Adél, hogy egy nap Rozi bejelenti, külön szeretnék élni?

A.: Többször bejelentette, de még otthon van. Remélem, egyszer le tud szakadni rólunk, és önállóan él. Ez az év a könyvéről szól, és arról, hogy az önállóságában előrébb lépjünk. Túlféltő szülők vagyunk, ma egyszerűbb őt elvinni A-ból B-be, mint egyedül hagyni, hogy menjen, és aggódni.

R.: Olykor elvágyakozom, zúgolódom, de otthon élek.

Te ilyet is tudsz? Azt hittem, a motiválás az erősséged. A tanáraidat mivel motiváltad?

R.: A puszta létezésemmel. Mindenkit a puszta létezésemmel…

Árvai Magdolna

Fotó: Falus Kriszta