– Meglepődnek mindig, amikor azt mondom, mi most jól vagyunk – néz rám Mihály, és az arcán egészen halvány a mosoly. A kis rácsos ágyhoz lép, a közepes méretű szoba jobb sarkában. Az ágyban kicsi gyerek fekszik, mellette nagy fémpalack, az adja neki az oxigént. Az apja egy pillanatra kitakarja, a kicsi mellkas jár föl és le a gyomorba vezetett szonda fölött. Mihály csak pár másodpercre teszi rá a tenyerét. Nagy apa- és munkáskéz, a kicsike gyerekszíven.
– Ezért vagyunk jól. Mert a fiunk lélegzik. Ha nem kapunk itt helyet, már nem élne – mondja.
Négy gyerekük van, hatan laknak most ebben a szobában, az Ökumenikus Segélyszervezet negyven férőhelyes, miskolci Családok Átmeneti Otthonában. Két kócos, tündérszerű kislány a széles ágyra hasal, a talpuk kalimpál az ég felé. Hat- és nyolcévesek. Rajzolnak. A legkisebb, a tizenegy hónapos az anyja ölében. Köhög, az anyja szorítja magához, ringatja. Az apa óvatosan visszatakargatja a folyton fekvő kicsit. Olivér kétéves, de mozdulni nem bír, talán soha többé.
– Egyévesen már szaladt. Nevetett… – néz rám Mihály. Mondja, hogy egyszer csak jött a láz, ahogy az minden kisgyereket elér egyszer. De Olivér láza nem csillapodott.
– Vittem éjjel a kórházba, rohantam vele, segítsenek, mert olyan forró a gyerekem, mint a tűz – meséli. – Nem engedtek be, a Covid miatt. Meg sem vizsgálták, csak az üvegen át néztek rá. De csak rosszabbul lett, egyre rosszabbul. Így rohangáltam vele, nem is tudom, mennyiszer. Mindig elküldtek. Már könyörögtem, sírtam: meghal a gyerek! Azt mondták, ha nincs életveszélyben, nem mehetünk be. Két hónapon át ment ez. Amikor elvesztette az eszméletét, akkor befogadták. Már úgy fel volt gyűlve az agyában a víz, hogy azonnal műteni kellett. Az életveszély aztán elmúlt, de a fiam kómába került. Mire felébredt, elvesztette a látását, és le volt bénulva egészen. Aztán behívatott a főorvos úr, hogy mondjunk le róla. Úgysem lehet már mit tenni. Én meg mondtam, hogy ilyen nincs, mi nem teszünk le az Olivérről soha, mert az Olivér élni akar. Élni fog! – Nem emeli fel a hangját, visszafogja benne a fájdalmat. – Másnap már jobban volt… Akkor azt mondták, abban a kórházban nem tudják tartani, meg hát tenni sem tudnak sokat érte, át kell szállítani Budapestre. És akkor én mentem vele.
