Életemben először találkoztam rackajuhval, szemtől szembe, személyesen.

A gyermeknevelésben nagy szerepet kell kapnia az állatoknak, a kétévesek is tudják. A nagyvárosban, ahol élünk, nem könnyű ezt megoldani. Ám szeretett vidéki rokonaink kisebb farmra költöztek, tyúkokkal, nyulakkal és a Barack névre hallgató rackával. Amint beléptünk a falusi udvarba, Barack lelkesen rohant felénk. Mit tagadjam, ránézésre nem egy kezes bárány. A víz is levert a kiló hússzal felénk vágtató, bojler méretű, homlokán fegyverre emlékeztető, csavaros szarvakat viselő lény láttán.

Meneküljünk! – ordítottam volna ösztönösen, de megacéloztam magam, a lányaimmal a hátam mögött, méltóság, szülői példamutatás. Ez csak egy bájos, ősi magyar haszonállat, mégsem tájidegen oroszlán. Bár méretre akkora. De Barackot lehet simogatni, melírozott hatást keltő szőkésbarna gyapja van, sűrű loknijai mintha sütővassal lennének pöndörítve – akárcsak a szarvai, juj.