A rossz kislányt, ha jól emlékszem, Terkának hívták. A róla szóló könyvet akkor kaphattam meg, amikor Dundi néni ebéd után szundított egyet, és azt kérte, maradjak csendben. Nagynéném könyvespolcán volt még néhány békebeli gyerekkönyv, így a Cilike-sorozat első kiadásai. Terka mindig olyat tett, amitől óva intették, ment a saját feje után, hogy azután minden történet végén belássa: a felnőtteknek volt igazuk…

Jó darabig ez a didaktikusság jellemezte a gyerekeknek írt műveket, de aki azt hinné, hogy már a régi rómaiaknál is, az téved. A tizenkilencedik századig nem fedezték fel a gyermekkor jelentőségét, azt, hogy egy gyermek nem csupán abban különbözik a felnőttől, hogy kisebb. Ahogy szakértőnk, Lovász Andrea gyerekirodalom-kutató fogalmaz, a gyerekek első olvasmányai a felnőttirodalom művei, később azok átdolgozott változatai voltak, olyanok, mint a Robinson Crusoe, vagy Verne és a Grimm testvérek munkái, az Az Ezeregyéjszaka meséi. A felnőtt irodalomból történő olvasmányválasztás mára is megmaradt, erre példa A Legyek Ura, amit Golding nem gyerekeknek szánt, ma mégis a kötelező olvasmányok egyike.

A kifejezetten gyermekeknek írt művek jó részére a Terka-történeteknél is tetten érhető tanító jelleg a jellemző. A pedagógiával egyszerre született gyermekirodalom nevelni, csiszolni akart, a gyerek tanuljon meg belőle valamit, és ezt a keserűt rejtették édesbe. A mai napig ezzel a teherrel küzd a gyermekeknek szóló irodalom, márpedig az ilyen művekben a szöveg csak eszköz, nem autonóm művészi alkotás.