Molnár Mária: Ki ajándékozza meg a Mikulást?

„…Egy közért előtt parkoló kocsin láttam kiírva a mester nevét és erre tettem cédulámat, hogy uram, ha Istent ismer, mentsen meg a fagyhaláltól! Fejér úr még aznap eljött és oly gyorsan és profi módon javított meg mindent, amihez nem szoktam az elmúlt évek során… – tehát köszönet neki.” – Z. Jenőné, Budapest.

„…Ne csak mindig a rosszat emlegessük, ezért gondolom, hogy az utcánkban lévő cipészmesterről megkérem írjanak. Az utca, de a kerület minden lakosa lassan hozzá jár apró-cseprő javításokat végeztetni, olyan kitűnő iparos…” – D. T.-né, Szeged

Rácz Béla asztalos egyenesen a meséből lépett otthonunkba. Néhány napra elvarázsolta a nyűgös-nyúlós novembert, és visszalopta szívünkbe a gyermekkor hitét. Mert Rácz Béla asztalos jó ember.

Ajándékokat osztogat anélkül, hogy észrevenné.

Barátságunk akkor kezdődött, amikor elhatároztuk, rendbe szedetjük idő koptatta, megroggyant bútorainkat. Egy szép napon valaki megadta Rácz Béla asztalosmester címét. Eljött, és meg is állapodtunk. Nem volt nehéz.

Úgy cirógatta, becézgette a nekünk becses tárgyakat, mint a jó orvos a kisgyermeket. Nem ócsárolta, nem sóhajtozott, hogy mibe fog ez kerülni, csak mindig oda tapintott, ahol az öreg bútor megsebesült. Szinte éreztük, ahogy a kezéért nyúlnak.

A következő héten megérkezett, bőröndök, szatyrok, kisládák kísérték, s egy perc alatt műhellyé lett a lakás. Semmi fakszni, kalamajka, úgy mutatta be szakmai kellékeit, mint a művész varázshatalmát. Néztük is, megbűvölten, a fiam egyenként tapogatta, mi micsoda. S az elkövetkező napokban el sem üldözhettem volna mellőle, hiszen ö lett a kisinas. S miközben kezük alatt begyógyult a székláb, felfénylett az asztal, kártyatrükkökkel csináltak pihenőt, és célba dobtak, kólába fogadva, de megszerelték együtt a tükröt.

Úgy telt el négy nap, hogy mi alig vártuk, hogy hazaérjünk, mert Rácz Bélával hozzánk a jókedv költözött, miközben ördöngös gyorsasággal szépült, fiatalodott smizett és komód, mi megtanultuk két mozdulattal egymás mellé varázsolni a három ászt, úgy dobálni a narancsokat, hogy még véletlenül se pottyanjanak földre, meg még valamit… egy szakma tiszteletét.

Megszépült minden ebben a négy napban. Mert Rácz Béla szeme mindent észrevett. Meghúzogatta a laza kilincseket, kicserélte a csámpás küszöböt, lámpát szerelt és megosztotta az ebédjét velünk mondván, „csak nem sértenek meg, hogy meg sem kóstolják a feleségem főztjét?” És mesélt. Mesélt mindenről. Hogy ősei talán Indiából vándoroltak hozzánk, hogy a család legtöbb tagja zenész, de ő valahogy már kislegény korában a muzsikánál is többre becsülte a bútorok hangját, és addig-addig üldögélt a házukbéli öreg asztalosnál, míg az elkérte apjától, lehessen inasa. S tanulnia sem kellett – úgy emlékezik -, mert szinte a kezére jártak a tárgyak, s ha megbízza a mester valamivel, inkább csak felidézte emlékezetéből, mit is tegyen.

Ennek lassan negyven éve. A bútorok és Rácz Béla barátsága megmaradt. Közben kivették majd’ az egész gyomrát; „mert az emberek között sok gonosz van, fiam”, a gerincbántalmai miatt leszázalékolhatnák, de ő nem hagyja, bár felesége zsörtölődik, pihenne már.

Nálunk most minden ragyog. Csak már nem szaladunk haza.

Egyszer, régen a fiam – kezében egy hatalmas Mikulással – azt kérdezte tőlem hüppögve: „Mondd, te tudod, hogy ki ajándékozza meg a szegény, fáradt Mikulást?”

Schäffer Erzsébet: Kedves mesemondó felnőttek!

Mi lenne, ha a vers mellé azt mesélnék el, hogy is volt, amikor gyerekkorukban odahaza Télapót vagy Mikulást vártak? Biztosan emlékeznek még…