„Annyira jót beszélgettünk, amíg ezt meg nem kérdezte ” – mondja néhány másodperc hallgatás után Jonathan Franzen, pedig igazán ártalmatlannak gondoltuk a kérdést. Most, hogy megjelent a Keresztutak, Franzen tervezett regénytrilógiájának első darabja, tudni szerettük volna, ha már felhívtuk a szerzőt telefonon, hogy hol tart a második könyvvel.

Az irónia, ami ott bujkál az egyik legismertebb kortárs amerikai regényíró hangjában, kétélű fegyver: nevetésre késztet, mint egy jól időzített poén, egyben azt is üzeni, ha lehet, ne erőltessük a dolgot. Hát nem erőltetjük. Pedig kevés dolog van, amit ne lehetne Jonathan Franzentől megkérdezni – mint azt e beszélgetés is bizonyítja.

Kamaszkorában, ami a 70-es évekre esett, tagja volt egy hasonló keresztény ifjúsági közösségnek, mint amibe a Keresztutak szereplői, a Hildebrandt család gyerekei is járnak. Becky, a sorban második legidősebb gyerek gondosan ügyel rá, hogy társai előtt mindenáron fenntartsa a menőség látszatát – ön hogy állt a coolsági faktorral a saját közösségében?

Nem tartoztam a menő kamaszokhoz. Egyáltalán nem voltam cool. Sőt, kifejezetten népszerűtlennek számítottam hetedikes koromtól tizedikig. Ennek számos oka volt, Diszkomfortzóna című könyvemben írtam róluk. A kilencedik osztályban azonban a csapatunkban megjelentek a menő, vagány arcok. Így történt, hogy heti néhány órán, sőt olykor egy egész hétvégén át a menőkkel lóghattam. Ez a közeg olyan találkozásokat tett lehetővé, amilyenekre más módon nem lett volna lehetőségem. És mindez a saját templomomban történt. A sok-sokévnyi vasárnapi iskolába járás végül így fizetődött ki.

A Franzen família templomba járó család volt?

Igen. Minden vasárnap templomba mentünk, minden vacsora előtt áldást mondtunk. És olyan tíz-tizenegy éves koromig lefekvéskor is mondtam egy imát. Nem azért, mert a szüleim vallásosak lettek volna, hanem azért, mert azt gondolták, a vallás fontos. Fontos, hogy a gyerekek megismerhessék. Apám úgy gondolta, ez a civilizáció egyike alappillére. A keresztény etikát jó etikának tartotta, és kritizálta azokat a magukat kereszténynek mondó embereket, akikben ennek nyomát sem látta. A vietnámi háború idején mindez különösen nagy hangsúlyt kapott a templomunkban, mert a közösségből sokan támogatták a háborút. Keresztény létükre hogyan állhatnak ki mellette? Apám így reagált erre. A családunk nem volt vallásos, de a templom az életünk része volt.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.
Próbáld ki most kedvezményesen!
Az előfizetés ára az első hónapban csak 500 Ft, ezt követően 1490 Ft havonta. Ha van már előfizetésed, lépj be .