A gyönyörű, sötétkék-arany díszes bőrkötésű Az illem könyvét a nagymamámtól örököltem, és mindig előkelő helyet kap a könyvespolcon, bárhová költözöm is. Nem mintha ragaszkodnék az olyan formaságokhoz, mint hogy csemegét csakis ezüst- vagy szarupengéjű késsel illene felszolgálni, és nyilván nem aktuális az a kitétel sem, hogy egy lány kelengyéjében mindenképpen legyen háló főkötő, bár ezeket is érdekesnek gondolom. Azért élvezem annyira olvasni ezt a könyvet, mert olyan világot rajzol, amelyben az ember, ha a legjobbat hozza ki magából, csupa figyelemmel és kedvességgel viseltetik majd mások iránt. Amikor lapozgatom, egyrészt magamat is szeretném így javítgatni, és persze arra is gondolok, milyen jó lenne, ha mások is olvasnának illemkönyveket. A múltkor sokadjára éltem át a következőt: bemegyek egy üzletbe, ahol két eladó éppen azt a vásárlót beszéli ki, aki előttem kiment. Ilyenkor általában nem bírom ki, és szóvá teszem a dolgot. Ugyanígy a bankfiókban, miután fél órája hallgatom a nálam talán pár évvel fiatalabb hivatalnok következetes tetszikezését, muszáj megjegyzést tennem, hogy nem vagyok a nagymamája, és talán maradjunk az egyszerű magázásnál. Lehet, hogy igazam van, de az a helyzet, hogy az én viselkedésem sem helyes. Nem véletlen, hogy a boltokban akadékoskodó, kivételezett társadalmi helyzetű középkorú nő prototípusának neve is van az USA-ban, ő Karen, akit a Z generáció tagjai egy emberként utálnak. Nem akarok Karen lenni, de hát éppen ez a lényeg, hogy mindenkinek van mit palléroznia a modorán!