Borsi Flóra képeivel biztosan találkozott már szinte mindenki, hiszen számtalan elismerés és nemzetközi kiállítás van a háta mögött, írt róla a Guardian és a BBC is, a Forbes 2020-ban a legtehetségesebb európai fiatal között említette, ráadásul az Adobe Photoshopnak és a Creative-nek is az ő egyik alkotása lett a hivatalos kezdőképe – előbbit mindössze 20 évesen készítette. Ennek ellenére talán sokan nem tudták, hogy egy tehetséges magyar művész alkotásait látják, aki még mindig szemtelenül fiatal. Október végén megnyerte a kétévente megrendezésre kerülő Firenzei Biennálé fotó kategóriáját, aminek alkalmából az alkotásaival plakátolták ki az egész olasz várost, most pedig első TEDx-es előadására készül, hogy – elmondása szerint – inspirálja azokat, akik hozzá hasonlóan nehéz helyzetből indultak neki az életnek, és biztassa őket: sikerülhet nekik is!
Gratulálok a győzelmedhez a Biennálén! Milyen érzés volt, hogy az egész város a te arcmásoddal volt kiplakátolva?
Egyrészt nagyon furcsa volt viszontlátni magamat, másrészt persze nagyon jó érzés is. Teljesen más, amikor itthon ülök és elkészítem a képet a monitor előtt, és teljesen más, amikor ott van, él az egész, és megvalósul mindaz, amiért dolgozom.
Előfordult, hogy felismertek az utcán?
Igen. Nagyon sokan eljöttek a díjátadóra is. Legalább 50-60 ember ott ült, végignézték és tapsoltak nekem. Utána az utcán is odajöttek hozzám, hogy ugye én nyertem a Biennálén, és megkérdezték, hogy csinálhatnak-e velem egy képet.
Nekem mindig úgy tűnt, mintha külföldön sokkal jobban ismernének, mint itthon. Ez hogy alakult így? Te is ezt érzed?
Igen, én is. Szerintem valahogy, ha külföldön egy külföldi művész van, az sokkal nagyobb dolog, mint egy magyarnak egy magyar művész. Ez annak köszönhető, hogy népszerűvé váltam az interneten, és sokat számított az, hogy a munkáim elérhetőek, és bárki végignézheti őket. Magyarországon szerintem még annyira nem él a művészeknek ez a fajta kultusza. Manapság ugyanolyan rock’n roll sztár lehet mondjuk egy fotós, mint egy híres színész vagy egy énekes, és már nem csak a modellek, hanem a kamera másik végén állók, azaz az alkotók is népszerűvé válhatnak. Ez külföldön egy jobban felépített kultúra, mint itthon.
Saját hazájában senki sem lehet próféta.
Igen (nevet)
Itthon ennyire nem tudják hova tenni a digitális művészetet?
Abszolút nem. Nem értik, hogy kinek, hogy és miért csináltam, mi az üzenete. Itthon még nem robbant be az a modern művészet, ami külföldön, például Amerikában vagy Németországban nap mint nap jelen van.
Te Photoshoppal dolgozol, amire talán sokan úgy tekintenek, hogy ezt ők is meg tudják csinálni, mert „csak” egy számítógépes program kell hozzá, nem pedig valódi tudás. Szerinted mi emeli művészi szintté?
Szerintem az, hogy milyen médiummal dolgozom, teljesen mindegy. A lényeg az, hogy a végeredménynek művészi hatása vagy üzenete legyen.
Szerintem egy olyan kép válhat művészetté, amelynek van egy olyan koncepciója, ami a néző számára elgondolkodtató, vagy megérinti.
Nagyon sokan összekevereik ezt a digitális világot azzal, ami én vagyok. Könnyű valamire rámondani, hogy ez „csak” Photoshop-művészet. Lehet ebben is olyan alkotásokat vagy montázsokat készíteni, mint régen a szürrealista festők, azokat sem értették akkoriban. Tehát létezik egy olyan határvonal, amit nem lehet leírni: hogy mi az, ami csak digitális művészet, és mi az, ami az igazi.
Elkezdted NFT-ként árulni a képeidet. Mi is ez és miért kezdett mostanában robbanásszerűen terjedni?
Ez igazából arról szól, hogy azok a fotók vagy képek, amiket eddig csak nyomtatott formában, falra akasztott képként lehetett értékesíteni, azok most digitális licensszel rajta lehetnek az ember számítógépén. És azok a képek, amelyek eddig nem találtak gazdára, mert mondjuk mozognak, vagy nem olyan stílusúak, mint egy nyomtatott médium, az most értékesíthetővé vált. Az NFT hitelesítve van egy sor karakter által. És az a certifikát, amit megírnék kézzel, hogy egy műből hány darab létezik a világon, azt az NFT-vel digitálisan meg lehet írni. Ha van egy gyűjtő, akkor már nem a falára választ képet, hanem ott van a telefonjában, és pár év múlva, amikor már egy kiterjedtebb virtuális világ lesz, akkor mondjuk egy szemüveg segítségével láthatjuk is a falon ezeket a digitális képeket.
Amióta belevágtál ebbe a fajta értékesítésbe, szerinted jobban megtaláltad a közönségedet vagy a platformodat?
Abszolút, de ez is kétfelé ágazik. Nekem is van egy hagyományosabb fotós vonalam, amit követek, és van egy digitálisabb, ami mondjuk egy galériába sem fér bele, mert annyira modern vagy szürreális. Az NFT pont erre volt tökéletes platform. Csomó alkotó, aki teljesen szokatlan módon, szürrealistán, digitális módon alkotott, az most összegyűlt, egy helyen van, és az NFT által ezek a képek mind értékesek lettek. Ráadásul összejött egy közösség, itt is vannnak virtuális galériák, virtuális kurátorok, virtuális kollekciók. Szerintem öt év múlva ez egy teljesen bevett módja lesz a képek értékesítésének, a galériáknak és annak, hogy ezeket a művészeti csoportokat fel lehessen lelni.
Azt látom, hogy egy teljesen kialakult neo-szürrealizmus felé haladunk.
Azt látom a világ művész szcénájában, hogy újra itt van a szürrealizmus, az embereknek három szeme van, visszatértek az optikai illúziók, és ezek a dolgok nagyon népszerűvé váltak. Ez még inkább inspirálja a művészeket arra, hogy az ilyen képeket értékesíteni lehet, és hogy ennek presztízsértékű szakmai bemutatói vannak digitálisan. Igen, szabad ennyire szabad és nyílt formában és stílusban alkotni. Eddig ez meg volt kötve, hogy ne, mert nem fér bele a galériás világba, ezért nagyon sokan felhagytak a saját stílusukkal.
Szerinted ez a pandémiénak is köszönhető, hogy bezártak a galériák, és nagyon sokan nem tudtak kiállítani?
Szerintem ez egy nagyon szerencsés találkozása volt a covidos bezártságnak és annak, hogy a digitális értékesítés, illetve az online vásárlások exponenciális mértékben megnövekedtek. Tehát amit jósoltak, hogy az emberek az élelmiszerektől kezdve a művészeteken át mindent online fognak vásárolni az elkövetkezendő tíz évben, az most megtörtént egy év alatt. Az, ami az NFT alapja, jó pár éve létezik, csak nem robbant be. A covid miatt leültek az emberek otthon, és azon gondolkodtak, hogy mit csináljanak. Leginkább a művészek, és rájöttek, hogy lehet követni a modern dolgokat, és hogy a kriptoművészet nem egy boszorkányüldözéses téma, hanem új módja annak, hogy érvényesülhessen valaki művészetileg. Damien Hirst mondta egyébként egy Instagram-posztjában, hogy a galériákra sem lesz szükségük a jövőben a művészeknek az NFT miatt, úgyhogy nagyon-nagyon kitágult a virtuális világ, a fizikális világ pedig leszűkült a covid miatt.
Téged mi szokott inspirálni? Említetted, hogy most a neo-szürrealizmus felé halad ez a művészeti ág, de téged ez inspirál?
Ez egy elég tág kérdés. Az inspiráció nagyon sok helyről fakad a számomra, de sokszor egyszerűen csak megjelenik előttem egy kész kép. Azt vettem észre az elmúlt tíz évben magamon, hogy amik megtörténnek velem események, vagy amilyen képeket látok magam előtt a világban, az elmélyül az elmémben, és utána a tudatalattimból jönnek elő ezek a képek, mint az álmok. Tehát nekem készen jelennek meg. Nagyon sokszor játszom asszociációs játékokat, és megkérdezem magamtól, mi lenne, ha megváltoztatnánk a fizika valamelyik törvényét. Igazából ez a szürrealizmus fő mezsgyéje: a reálistól távoli. Ez már tíz éve foglalkoztat, nekem sosem volt elég a valóság. Nagyon sokig próbáltam a divatfotót, a portréfotót, másokat fotózni, de nem éreztem azt, hogy felpezsdítené a lelkemet. És amikor elkezdtem olyan dolgokkal foglalkozni, amik vizuálisan izgalmasak és a valóságban nem megtalálhatóak, akkor megtaláltam önmagam. Aztán ehhez hozzájöttek ezek az asszociatív és tudatalatti dolgok, majd egyszerűen maga a művészeti sorsom húzott bele abba, amibe bele kellett helyezkednem stílus terén is.
Nem félsz attól, hogy mivel már digitálisan is elérhetőek a műveid, jobban fognak utánozni? Azért azt láttam, hogy az elmúlt tíz évben sokszor jött szembe ugyanez az állatos-szemes ötlet. Ezek ellen lehet vagy tudsz védekezni?
Régebben nagyon erősen bíráltam azokat, akik másoltak, és ki is írtam, amikor valaki egy az egyben lekoppintotta a képemet, nagyon idegesített, de most már nem foglalkozom vele. Szerintem ez nagyon toxikus, mert valahogy egy alkotónak, amikor lemásolják a képét, nem az fáj, hogy másolták, hanem az, hogy ami az ő elméjében megjelent, és amit heuréka-élményként élt meg, azt elveszik tőle. Ez olyan, mintha én lennék Tesla, és elvennék tőlem a villanykörtét. Ez ellen úgy lehet védekezni, hogy tovább alkotok és még jobbakat csinálok, és még inkább megpróbálom magamat felfelé húzni, és nem azzal foglalkozom, hogy megszégyenítsek valakit nyilvánosan vagy negatív hangulatban írjak neki. Sajnos a művészetben ezt egész egyszerűen nem lehet rábizonyítani valakire. Ha képileg nem veszi le ugyanazt a fotót, akkor az nem lopás, csak úgy hívják, hogy inspirálódott belőle. Egyébként pedig akik csak másolnak, azok sosem lesznek azon a szinten, mint az eredeti alkotó, ott valami nagyon hiányzik. Én inkább sajnálom ezeket az embereket, mert ők nem tudnak a nap végén úgy lefeküdni, hogy ez a saját érdemük, ők akkor is tudni fogják, hogy ezt lopták.
Előfordult már, hogy utólag vetted észre, hogy az egyik műved hasonlít valamikinek az alkotására?
Párszor igen. Legtöbbször ez úgy fordult elő velem, hogy volt egy-két ötletem, lefotóztam őket, de nem akart összejönni. Homályos lett, vagy valami nem sikerült a fotón, és nem tudtam kiretusálni, mert úgy meg nem tetszett. Elraktam pihenni a képet, és pár nappal később szembejött velem ugyanaz, amit még nem láttam magam előtt, de mégis ugyanaz volt. Úgyhogy abszolút létezik az, hogy egy közös művészeti tudástár létezik, és a végén lassan ugyanaz lecsepeg belőle.
Nagyon hiszek abban, hogy sokunkat ugyanaz foglalkoztat, ugyanúgy gondolkozunk, és a végén a dolgok megfogalmazása is hasonló, ezért nagyon nagy az esélye annak, hogy amit ma én kitalálok és megcsinálok, azt lehet, hogy két óra múlva valaki gyorsabban megcsinálja, és felrakja az internetre.
Ezt utána én már nem tudom publikálni, mert azt a látszatot keltené, hogy másoltam. Ez most konkrétan megtörtént velem és egy orosz lánnyal, akivel Firenzében találkoztam, az Ellen Sheidlinnel. Már elkészítettem egy képhez a teljes koncepciót, de valahogy a fotózás nem jött össze, nem találtam a képet, és amikor később találkoztunk, mutatta a képeit, és akkor láttam, hogy az ötlet egy az egyben meg van csinálva. Utána beszélgettünk, és volt egy hónappal ezelőtt egy képem, amelynek az a címe, hogy Túl nagy nyomás. A víz kifolyt belőlem, mert annyira sok volt rajtam a feladat és a kötelezettség, hogy túlfeszítettem a húrt, és ez inspirált a kép elkészítésére. Utána küldte nekem az Ellen, hogy ő fél évvel ezelőtt már felvette ugyanezt a koncepciót egy vizes csapattal, de végül nem fejezte be. Kérdezte is, hogy ő ezután kirakhatja-e majd a saját művét, ha elkészül (nevet). Ez egy nagyon furcsa dolog, és néha nem tudom hova tenni, hogy hogyan lehet ugyanaz két ember fejében a vilég két teljesen távoli pontján.
Ezek szerint ti, művészek mennyire követitek egymást?
Nagyon tudunk a másikról. Kimondatlan, de mindenki nagyon figyel a másikra, hogy kinek van újabb show-ja, ki melyik galériéban van, ki mennyire termékeny alkotó. Egyrészt a versenyszellem miatt, másrészt azért is, hogy lássuk, a másik ugyanannyira jó-e és ugyanannyira bírja-e szusszal, mint mondjuk három éve. A másiknak vagy drukkolunk, ha szimpatikus, vagy megjegyezzük magunknak, hogy megint mi nem jó, ha nem kedveljük. Úgyhogy abszolút szemmel tartjuk egymást, és ez fontos is ahhoz, hogy versenyben tartson és motiváljon. Például ha látok egy másik nagyon termékeny alkotót, akkor felébred bennem a remény, hogy igenis érdemes tovább küzdeni és megcsinálni az éppen aktuális képet.
Még mindig nagyon fiatal vagy, de már nagyon régen dolgozol művészként. Mit gondolsz, még mindig meg tudsz újulni?
Abszolút! Mindig meg tudok újulni. Régebben ettől tartottam, és mindig rácsodálkoztam a jelenségre, mert attól féltem, hogy az ötletek végesek, de egyáltalán nem így van. Azt vettem észre, hogy minél nagyobb tapasztalatom van, annál jobban tudok újat hozni, és nagyon sokat számít az is, hogy a szakmai tudás és a műszaki tapasztalat is egyre többet segít abban, hogy meg tudjam valósítani az elképzeléseimet, így egyre merészebb tudok lenni. Ehhez egyébként elengedhetetlen az, hogy pihenjek és feltöltsem a lelkemet, hogy ne mindig azon járjon az eszem, hogy valami nagyon jót kell létrehoznom, hanem azzal foglalkozzak, hogy hogyan legyek jól és legyek egy olyan mentális helyen, ahol minden jó. Onnantól kezdve egyszerűen csak jönnek az ötletek, csinálom a képeket és nem stresszelek azon, hogy mi lesz, ha nem sikerülnek jól a képek. Ezen nem stresszelni kell és gondolkodni, hanem kipihennie magát az embernek, leülni és csinálni.
December 2-án te leszel a TEDxLibertyBridgeWomen egyik előadója. Miről fogsz beszélni?
Szeretném a közönséget arra motiválni, hogy bármi összejöhet, amit az ember kigondol, és meg fogom osztani az életem olyan eseményeit, ahol hiába ütköztem akadályokba, mégis mertem nagyot álmodni, és aztán az, amiről álmodoztam, megtörtént velem. Ezekről az eseményekről fogom retrospektív módon egész kisgyerekkoromtól, az életemet átívelően mesélni.
Nemrég megtaláltad azt a képet, amit még 8 évesen alkottál Paintben. Milyen érzés volt mai szemmel látni?
Igen, életem első digitális képe. Kicsit predesztináltnak éreztem. Teljesen világosan emlékszem rá, amikor készítettem. Apukám nagyon sokat dolgozott, és néha én is leülhettem a számítógépéhez csinálni egy-egy képet. Emlékszem, ahogy ott ültem, és mondta nekem, hogy rajzoljak néhány gyümölcsöt. Elkezdtem rajzolni és arról álmodoztam, hogy egyszer majd képeket fogok készíteni a Paintben, embereket fogok átrajzolni. Kristálytiszta ez az emlék, valahogy már ott éreztem, hogy nekem ehhez közöm van, és lesz belőle valami hosszú távon.
A technikai tudást hogyan szerezted meg? Tartasz workshopokat és előadásokat, illetve az Adobe-nak is az egyik műved lett az arca.
Autodidaktaként tanultam meg az egészet. Sokszor szoktam azt mondani, hogy a Photoshop a problémamegoldás, mert az ember azáltal, hogy kigondol egy képet, megteremt egy problémát, hogy hogyan fogja megcsinálni. Amikor nekem volt egy ilyen problémám egy kép készítése során, akkor nagyon sok olyan technikai megoldást kellett megtanulnom, amire szükségem volt. A Youtube-on megnéztem egy tutorialt, ami az épp aktuális témámhoz kellett, leutánoztam és megcsináltam. Ez még tíz éve volt, akkor sokkal kevesebb ilyen videó volt. Úristen, nem is tíz, hanem tizenöt éve! 12-13 éves koromban lett internetem, és akkor kitárult előttem a világ. Úgyhogy abszolút önszorgalomból történt, mert meg akartam oldani, és magamat motiváltam, hogy mélyebben belemenjek.
Volt olyan, hogy te magad javasoltál valamilyen új funkciót az Adobe-nak?
Igen, még 2018-ban teszter voltam egy projektben. Elküldtek nekem egy iPadet, és azon kellett letesztelnem a Photoshop iPades verzióját, és a visszajelzések alapján rakták bele azokat a funkciókat, amiket mi tesztelők, öten vagy hatan igényeltünk. Az Adobe-nál jól tudják, hogy ha valamilyen megoldandó dolog van, akkor mindig fordulhatnak hozzám. Nagyon sok last minute döntés és megoldás volt, amikor felhívtak, hogy én hogyan csinálnám.
Innen hová vezet feljebb az út? Mi az, ami még motivál? Kipróbálsz más művészeti ágat esetleg?
Régebben eldöntöttem már, hogy engem a szakmai szamárlétra nem érdekel, mert ha az ember feljut a legfelső fokára, akkor hátra is dőlhet, és soha többé nem alkot egyetlen képet sem. Egyrészt nem biztos, hogy bejön egy ennyire irreális elvárás, másrészt nem jó ahhoz mérnem magamat, hogy szakmailag milyen helyen jelenek meg. Nagyon szabadon veszem ezt. Csinálok egy képet, és kigondolom, hogy hol lenne jó megjelenni vele. Az egyetlen nagy vágyam a Museum of Modern Arts New Yorkban. Ezen kívül szakmai vágy nincs.
Azt, hogy hova feljebb, majd posztumusz eldöntik mások, hogy mikor jártam a karrierem csúcsán.
Ezzel én megpróbálok nem foglalkozni, mert ha nagyon racionálisan nézném, és csak a kompetenciámat mérném vele, akkor nagyon száraz és CV-alapú lenne a szakmai életem. Én pedig mindig azt szerettem, hogy szabadon alkothatok, és hogy olyan dolgok történhetnek, amik még nekem sem férnek bele a képzeletembe. Simán megkereshet valaki például Dél-Koreából, hogy csináljak valamit egy interaktív múzeumba. Minden nap úgy kelek fel, hogy megkereshet bárki email formájában, és lehet, hogy már holnap ki kell költöznöm valahova, három hónapot ott leszek, és megváltozik az életem. Ezért jó és izgalmas ez a szakma, és ezért nincsenek elvárásaim, mert sokkal többet tartogat az élet, mint amennyi a képzelőerőmbe belefér.
Kiemelt kép: TEDxLibetyBridgeWomen
