A színésznővel beszélgettünk futásról és megfelelési kényszerről, életmódváltásról, elfojtásról, Jennifer Lopezről és arról, hogy a stabil lelkivilágért először magunkkal kell jóban lenni.
Patríciával a Pesti Színház aulájában találkozunk, ahol új bemutatóra készül.
– Mit próbáltok most?
– A Party című filmet visszük színpadra, ami egy este történetét meséli el. Van benne politika, féltékenység, házassági összeomlás. Kortárs darab, éles meglátásokkal, különleges humorú karakterekkel. Azt tapasztalom, hogy a nézők most azt szeretik, ha olyat látnak a színpadon, amivel tudnak azonosulni.
– Miről szól?
– A főszereplő nő egy sikeres politikai kampányon van túl, belelátunk abba, milyen egy politikus a magánéletében. Janet a kinevezését ünnepli meg a barátaival, csak közben kiderül pár kellemetlen titok.
– Milyen szerepet játszol benne?
– A főszereplő rendkívül szókimondó, kellemetlen, de metszően jó humorú, lojális barátnője vagyok, aki nem foglalkozik azzal, hogy a mondatai milyen hatást váltanak ki másokból. Mindenki hazudik, senki nem őszinte a párjával, a barátaival, ő meg kimondja azt, amit a többiek is gondolnak, csak nem merik vállalni.
– Mennyire jellemző rád, hogy egy fullasztó közegben ki mered mondani az igazságot?
– Csak magamért többnyire nem szoktam konfrontálódni, hanem kisétálok az adott helyzetből. De a szakmai és a magánéletemben is, ha együtt kiállunk egy ügyért, rám lehet számítani. Nem magányos hős, hanem csapatjátékos vagyok, mert közösségben erősebbnek érzem magam.
– Tíz éve a Vígszínházban nem konfrontálódtál, csak elmentél. Ott miért nem volt erőd küzdeni az igazatokért?
– Azt éreztem, hogy senkinek sem tetszett a kialakult légkör, de nem fogunk összeállni egy csapattá. Tudtam, hogy én azt a szekeret már nem tudom tovább tolni.
– Mit adott neked a tíz év szabadúszás?
– Szakmailag megerősödtem. Szabadúszónak lenni folyamatos készenléti állapot, mert nincs havi fizetés, semmi sem biztos. Minden percben küzdeni és bizonyítani kell, de nekem ez jót tett, mert versenyző típus vagyok. Bár néha azt éreztem, a teljesítőképességem végén jártam, a szabadúszásban rengeteg a pofon, de a verseny mégis doppingolt. Sok színésszel, alkotóval dolgoztam együtt, színházban, filmben, tévében, közben rengeteg önbizalmat kaptam néhány kollégától, akik segítettek fejlődni, és ezáltal magamtól is. Ebben az időszakban alakult ki az a fajta identitásom, hogy ismert színésznő és anya vagyok, akivel néha reklámoznak valamit. Akinek van egy stabil közössége, aktív social media felülete, amit magam csinálok. Azt hiszem, büszke lehetek erre a tíz évre. Fiatal színésznőként mentem el a Vígszínházból, és most így, megerősödve visszajönni nagyon jó érzés.
„Mélyen hiszek a pszichológia és a sport gyógyító hatásában. Az, hogy magabiztosak legyünk és szeressük magunkat, nem azon múlik, hogy minket szeretnek-e.”
– Sokszor nyilatkoztad, hogy a benned lévő megfelelési kényszer az egész életedet végigkíséri. Ez honnan jön?
– Szerintem aki előadó-művészettel foglalkozik, az mindenkinek meg akar felelni, mert mit akarunk mi? Azt, hogy tapsoljanak és szeressenek. Olyanok vagyunk, mint a gyerekek, akik azért produkálják magukat, hogy hatást váltsanak ki a környezetükből. A színészek örök gyerekek. Emellett az a közeg, ahol a gyerekkorom egy része zajlott, lelkileg nem adott támaszt. Kamasz koromban a családomban volt egy törés, ami nyomokat hagyott. Egy gyerek önkéntelenül azt gondolja, hogy ő tehet arról, ha a szülei boldogtalanok. Nem tudtam kapcsolódni apukámhoz, de nem tudtam, hogy miért. A halála előtt volt alkalmam közelebb kerülni hozzá, de nagy hiány az életemben a vele való kapcsolat.
