Elmondani nem tudom, hányszor történt meg velem az elmúlt években, hogy ajándékkal készültem a Nagy Családi Karácsony során, és cserébe nem kaptam semmit, csak rosszalló pillantást, hogy de hiszen ők szóltak előre, nincs ajándékozás. Azonkívül, hogy szerintem nem szóltak, még azon is bosszankodhattam, hogy bár az ajándékot minden esetben elfogadják, ám örömnek jelét sem mutatják.

Molnár Kata pszichológus szakértőnk rávilágított: hiába mi vagyunk, akik megszegtük a Nincs Ajándék Szabályt, az ajándékozott érzi bűnösnek magát, hiszen ő semmit sem hozott. Így a legtöbb, amit tehet, hogy nem köszöni meg túlzottan a váratlan ajándékot, hiszen ő került kellemetlen helyzetbe azzal, hogy tartotta magát a megállapodáshoz.

Tehát ha bizonyos családtagok jelezték, hogy nem kérnek ajándékot, tiszteletlenség ezt nem figyelembe venni. El kell fogadni, hogy valaki nem akar beleszállni ebbe az őrületbe, vagy egyszerűen csak nem akar vagy tud pénzt költeni. Ha pedig én tartom magam a kéréshez, én is pénzemnél maradok, ráadásul micsoda megkönnyebbülés, hogy nem kell ajándékok után rohangálni.

Szeretet, öröm, bizonyítási vágy?

Egyáltalán miért viszünk ajándékot, azonkívül, hogy a három királyok is vittek a kis Jézusnak? Talán így próbálom a szeretetemet kifejezni rokonaim felé? Esetleg a lényegről terelem el a figyelmet, nevezetesen, hogy a hátam közepére kívánom a Nagy Családi Karácsonyt és bizonyos rokonaimat? Vagy csak nem akarok zsugorinak, figyelmetlennek látszani?

És ha családtagjaink tényleg jelzik, nincs ajándékozás, mi azzal, hogy nem halljuk meg, azt üzenjük, márpedig nincs karácsony ajándékozás nélkül, vagy hogy számunkra az ajándékozásban „adni” a legnagyobb öröm?