Néhány hete érkeztem haza tiszabői riportomról, és máig nem tértem magamhoz a döbbenettől, milyen kiszolgáltatottan élnek a kelet- magyarországi kis település elszegényedett lakói. Jártam az iskolában, ahová sok gyerek a decemberi fagyban is tornacipőben érkezett, de különösképp kísért annak a szöszke elsős kislánynak a képe, akinek nem volt télikabátja, így nem mehetett ki az udvarra játszani. Mintha csak Móra Ferenc Kincskereső kisködmön című regényébe csöppentem volna, cirka száz évvel visszaugorva az időben. Talán ez az oka, hogy annyira megérintett az a civil kezdeményezés, amelybe a főváros utcáit járva botlottam a minap. „Ha fázol, vegyél el egy kabátot, ha nem szeretnéd, hogy mások fázzanak, tegyél ide egyet!” – olvastam a felszólítást egy kabátokkal teli állófogason, amelyet a Vígszínház lépcsői elé tett ki valaki. Egy összefagyott, hajléktalan asszony éppen az egyik meleg dzseki után nyúlt tétován, majd jólesően összehúzta magán…

Különös melegséget éreztem. Bár évszázados beidegződéseink kétségkívül gátolni szoktak bennünket az aktivitásban, de azt el kell ismerni, hogy vészhelyzetekben – vörös iszap, árvíz, más természeti katasztrófák esetén – mindig félretoljuk a fenntartásainkat. Lám, a Szabadfogas-akció kezdeményezői is azonnal reagáltak a januárban ránk köszöntő, szokatlan hidegre, arra szólítván fel a lakosságot, hogy nézzenek körül az otthonaikban, és ha van egy felesleges fogasuk, kabátjuk, helyezzék el a köztereken, aluljárókban, sokak által látogatott intézmények előtt, és mellékeljék mellé a fent idézett táblát. Hátha közös erővel segíthetünk azokon az embertársainkon, akiknek nem telik meleg holmira, vagy akik különböző okokból (gyakran nem a saját hibájukból!) az utcán rekedtek. Nem állítom, hogy ezzel megoldották a problémát, hiszen a hajléktalanoknak szükségük lenne még napi betevőre, forró teára is, de legfőképpen fedél kellene sürgősen a fejük fölé. Mindent azonban nem vállalhatnak magukra a civil kezdeményezők. Valamit mégis tettek nélkülöző társaikért, egyáltalán észrevették őket, nem pusztán átnéztek a fejük fölött, ahogy a legtöbben szokták, és törni kezdték a fejüket azon, hogyan, miben is segíthetnének nekik. Ha mindenki csak ennyit tenne, biztos vagyok abban, hogy enyhülnének a gondok ebben a kis országban. Az ötletgazdák már nyugodtan hajthatják álomra a fejüket, erejükhöz mérten igenis odatették magukat, és holnap vélhetően majd megint igyekeznek, beállnak levest osztani valamelyik szeretetszolgálat akciójába, beszállnak a Nyugodt Szív Alapítvány fedélre gyűjtő kezdeményezésébe, esetleg kitesznek néhány perselyt az éttermekbe azzal a felirattal: „Segíts a rászorulókon!” Mindegy, mit tesznek, a lényeg, hogy jelen vannak rászoruló embertársaik életében, hogy azok érezzék, nincsenek egyedül a bajban.

Az ilyen példák mindig lelkiismeret-vizsgálatra késztetnek. Vajon én megtettem-e minden tőlem telhetőt ebben a helyzetben? Vagy ismét bezárkóztam, és süket maradtam a mások bajára? Esetleg úgy gondoltam, teljesen hiábavaló segítenem, úgyis csak csepp lenne a tengerben? De hiszen cseppekből állnak össze az óceánok! El kellene hinnünk végre, hogy mi magunk is képesek vagyunk változtatni a dolgok menetén. Egyáltalán, ideje lenne felelősséget vállalnunk a világért, amelyben élünk, és nem mindig másokra várni, s talán újra megszívlelni Berzsenyi Dániel költőnk örök érvényű figyelmeztetését: „Nem sokaság, hanem / lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat!”

Koronczay Lilla

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2017/3. lapszámában jelent meg.