József Attila mai ifjúságunknak nagyon is eleven költő. Kevés embernek sikerült ilyen pontosan megjósolnia későbbi szerepét: „Én egész népemet fogom — nem középiskolás fokon — tanítani.’’ Valahányszor ezt a verset szavalni hallom, és hallom hála istennek, mindig fölmerül bennem ez a gondolat, hogy a tani-tani ige komolysága mögött ott van József Attila játékossága is, mely mindig rendkívül élénken felidézi a fiatal József Attila képét, annyira élénken, hogy szinte fáj.

— Rettenetes — mondotta egyszer nekem Szántó Judit (az élettárs, aki tulajdonképpen folyton és szüntelenül József Attila életének mozaikszerű összeállításán dolgozott egy Pénelopé szorgalmával) — rettenetes, hogy a legjobb barátok is csak arra emlékeznek, amit ők mondtak Attilának. És arra csak homályosan, amit Attila felelt… Még te is! Pedig eleget hallgattad Japánban is, Vásárhelyen is. Miért nem jegyeztél? — kérdezte Judit szemrehányóan.

Most megpróbálom az azóta is érzett őszinte szégyenkezésemet picit jóvátenni azzal, hogy legalább Luca emlékezését lejegyzem. Lucát kérdezem meg… immáron nem először. De Luca harminc éve nem felelt egyetlen kérdésre sem, se nekem, se másnak. Mert úgy érezte; Judittal, az igazi, felnőtt, harcos élettárssal szemben tapintatlanság lett volna az ő ártatlan, szinte gyerekes József Attila-románcát elmondani, premier Plánban. Hogy ez indiszkréció volna. Árulás. Magyarul: hogy Attila haragudna ezért… Most azonban úgy érzi hogy talán az se illik, hogy ő mindörökre elhallgasson fontos dolgokat ebből az életből… mely ma már mindenkié.

Wallesz Lucának hívták. És ma is így hívják, habár közben férjhez ment és elvált kétszer is de ez az a név, amin saját magát szólítja, a név, amelyen Attila verset írt hozzá.

Wallesz Jenő, Luca apja Az újság című budapesti, baloldali liberális napilap irodalmi szerkesztője volt. Gelléri Andor Endre és József Attila pedig különös kedvencei voltak. A törzskávéházba, ahol néha feleségek is megjelentek, Wallesz Jenő felesége, Gyenes Gitta is el-eljárt. Gyakrabban, mint a többi asszony, mert maga is szakmabeli, festő, a merész avantgarde egyik képviselője. Ha ma látjuk műveit, valódi porréteg alatt is ugyanolyan frissek, megkapóak, mint akkor. Tulajdonképpen ideje volna újra felfedezni. Már csak azért is, mert ő látta meg egy kávéházi délutánon József Attilában talán nem a prófétát, nem a zsenit, csak a magányos kisfiút. — Jöjjön föl egyszer hozzánk — mondta kedvesen és szórakozottan. Attila megköszönte a meghívást és elfogadta. Mindjárt másnap reggel háromnegyed hétkor beállított.

Na mármost, képzeljük el ezt a reggelt. Háromnegyed hét, egy akkori polgári családnál. Óriási botrány robbant ki ebből, a reggeli feketekávé és vajas zsemle csinosan beszervírozott hátterében. Luca, a tizenkét éves iskoláslány még akkor alig értette meg. Ma — amikor a szőke hajú, kék szemű, finom vonású nő elmondja nekem a jelenetet, részben úgy, ahogy emlékszik, részben úgy, ahogy ma látja, a meghatottságtól mindkettőnknek átforrósodik a szeme. Mert hisz én is ismertem a szereplőket. És most ugyanazon bútorok közt, az azonos díszletben, szinte látom a jelenetet… Reggel háromnegyed hét volt tehát. A lakásban még csak Luca öltözött fel, iskolába menésre készen. De nem ő nyitott ajtót, hanem a szobalány. A fiatalembert gyanakodva fogadta, bár rendkívül tiszta fehér porcelánnadrágban volt és fényesre pucolt cipőben, de látszott rajta, hogy művészféleség. A fiatalembert bekísérte a már kitakarított ebédlőbe, ahol reggelire volt terítve és szólt Lucának. — Ez a fiú azt mondja, hogy a nagyságos asszony meghívta! De csak nem ma reggelire? — Luca nyilván ugyanúgy elnevette magát, mint most. Ránézett még alvó mamájára, akit imádott, s a bonyolult családi helyzetben élő gyerekek tapintatával, gyorsan kisietett elsimítani az apai szigor miatt fenyegető botrányt.

— Maga a József Attila? — kérdezte kicsit szorongva, zavartan, jólnevelten és tisztelettel. Hiszen mór ismerte a verseit. És Attila akkor először hajolt meg előtte, idézőjelbe tett mókás mozdulattal, ahogy tánciskolában szokás, ahová Attila sohasem járt. De ez a furcsa knixelő, idézőjelbe tett meghajlás továbbra is megmaradt köztük, mint Attila bókja és vigasza, valahányszor Luca szomorú volt.

A tizenkét éves Luca leültette Attilát: — így állt akkor is a karosszék, mint ez, amin most ülsz, csak kettő volt belőle. A kályha mellett. Úgy emlékszem, azt mondtam, hogy foglaljon helyet. Mert persze nagyon tiszteltem. Eszembe sem jutott, hogy ilyen fiatal lehet! Tulajdonképpen még kamasz volt. Teljesen sima arcú, gyerekbőrű, könnyen pirulós. Így találkoztunk először. És így beszélgettünk először reggel hétkor, mialatt apám mérgesen, anyám nevetve és kicsit bosszankodva öltözött, hogy fogadják a hajnali vendéget…

— Attila mindebből nem sejtett semmit. Ő annyira kívülállt az eféle polgári szabályokon, olyan távol volt ettől az életformától, hogy észre se vette a tüneteit. Anyám meghívta — ő eljött. Mégpedig gyorsan, mert eredetileg — most ezt is megmondom: Attila anyámba volt szerelmes… Nem is csoda. Ugye, emlékszel, milyen gyönyörű volt? És milyen kedves! És milyen tehetséges! (Sajnos, csak az önportréjára emlékszem, a csodálatosan megfestett, önmagát marcangoló kezekre. És szépségére, amit kíméletlen festői tükörbenézése se tudott eltorzítani.) De hát Luca a gyereke volt. Nem könnyű szerep egy jóval idősebb, szigorú irodalmi apa és egy expresszionista festőnő kislányának lenni reggel hétkor, a kék-fehér mintás porcelánnal megterített ebédlőben, egy tizenhét éves lángelme társaságában. De Luca szőkén, sötétkék matrózruhájában, úgy látszik, jól játszotta szerepét. Mert Attila beszélgetésbe eredt vele úgy, mintha csakugyan Etussal, a húgocskájával beszélne. És Luca biztosan, úgy nézett rá, ahogy most is tud nézni önkéntelenül, nagyon figyelve, nagyon kedvesen és gyengéden… Barátok lettek. A szigorúan nevelt kislány és a kommunista lázadó költő. Cinkosok. Akkor még csak barátok…

Mert Attila bizony a felnőtt, érett és nagyon szép anyába volt szerelmes. És a szigorú apát bizonyára őszintén nevetségesnek látta. Ez volt az alapállás. Ebből adódott, hogy Luca emlékszik egy állatkerti sétára, amikor Attila velük jött ugyan, de láthatatlanul. Csak távolról követte őket, és bámulta anyukát. Majd amikor leültek a Gundel teraszára ebédelni, József Attila is leült egy másik asztalhoz, de csak sört rendelt és Luca már tudta, hogy alighanem nincs nála több pénz, mint egy pohár sörre való. Egyébként Gyenes Gitta le is festette Attilát, akiről már az egész szakma tudta, hogy aféle magyar Rimbaud. Kölyökzseni. Sajnos, a kép eltűnt valahogyan, még anya életében, valamilyen kiállításon… — emlékszik Luca. Egyszer, ez már egy évvel később lehetett, Luca beteg lett. Influenzás. Anyja emlékkönyvet vett neki. És mert Luca rendkívül félénk és bizonytalan gyerek volt, belerajzolt egy Nap felé nyújtózkodó leányaktot. Egy felszabadult, magabiztos nőt. Attila látogatóba jött. — Nem volt pénzem virágra — ezt mondta. — Hoztam neköd egy versöt Luca… (Akkor még ö-vel beszélt.)