Négy éve föladta az újságírói pályát. Több értelmét látja egy gyermekjogi szervezet vezetőjeként munkálkodni?

Talán keményebb kihívás a napi politikai hírműsorok készítésénél, de engem rendkívüli módon inspirál. Itt minden nap van kézzelfogható eredmény, ha apró lépésekkel is, de előbbre jutunk.

Az ön érdeme a hazai programok felpörgetése?

Fontosnak érzem az itthoni munkát, még akkor is, ha nálunk közel sem olyan a helyzet, mint a világ legelmaradottabb térségeiben. Az anyagi forrásokat viszont magunknak kell megszereznünk, hazai támogatóktól. Szerencsére egyre többen felismerik, hogy szükség van ránk. Foglalkozunk például a gyerekbántalmazás számos formájával, beleértve az online, kortárs erőszakot, vagy a fiatalok mentális egészségével, amit a járvány különösen megtépázott. Tevékenységünket saját kutatásokra építjük, próbálunk az egész rendszerre hatni, tanárokon, szülőkön és döntéshozókon keresztül, de vannak közvetlenül a rászoruló gyerekeket segítő programjaink is.

Azért ez nagyon más, mint a BBC-nél haditudósítóként dolgozni.

Valóban.

Koszovó, Irak. Zimbabwe. Sosem félt?

Visszagondolva magam is csodálkozom, de nem eléggé. Talán mert még nem volt gyermekem.

Hogy került a tévétársasághoz?

Az amerikai ösztöndíjam után hazajöttem diplomázni, majd Angliába költöztem. Rengeteg tévés állásra pályáztam, a BBC külpolitikai szerkesztőségében kaptam végül lehetőséget és képzést. Gyakran egyfős stábként dolgoztam, feltettem a kérdéseket, kezeltem a kamerát, világosítottam, vágtam. Így kerülhettem be abba a tudósítói csapatba, amit az iraki háborúhoz válogattak. Az utat egy túlélőtanfolyam előzte meg. A kiképzőtisztem korábban az SAS nevű különleges egységben szolgált, film is készült róla, mert fogságba esett, és hónapokon át kínozták. Az egyhetes képzés alatt ijesztő helyzeteket szimuláltak, lőttek, robbantottak, sebesülteket kellett ellátnunk, elraboltak, még a kivégzésünket is megrendezték. Sok kolléga visszalépett ezek után, alighanem az volt a normális reakció. Kiválasztódtunk.