Ami a munkát illeti, a tiétek látszólag abszolút a két dudás egy csárdában esete: a feleséged cégében dolgoztok mindketten producerként és forgatókönyvíróként. Ez is megér egy misét. De adja magát a kérdés: otthon ki a főnök?

Én mindig azt szoktam mondani, hogy egy normális házasságban a nő a parancsnok. Tudod, a fontos döntéseket én hozom, a kevésbé fontosakat a feleségem, de jóval több mint két évtizede nem adódott egyetlen fontos döntés sem. (Nevet.)

Az rengeteg idő. Milyen volt, amikor először megláttad?

Az fura emlék. Ült nekem háttal egy fodrászatban egy modellversenyre készülve, Hajas Laci festette épp a haját. Én mindezt hivatalból, filmesként, fotósként dokumentáltam. Közben arra gondoltam, hogy a férfiaknak nem kellene feltétlenül végignézniük, ahogy a nők készülődnek… Ő húszéves egyetemista volt, én már befutott operatőr, épp túl a harmincon. Nem mondom, hogy azonnal leterített Ámor nyila, mégis valami egészen furcsa bizonyosságot éreztem. Hogy nekem ehhez az emberhez közöm lesz az életem további részében.

Ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Nem egészen. Ugyanis én akkor még házas ember voltam, ő pedig menyasszony… Így aztán azonnal egy nagyon bonyodalmas ügybe keveredtünk, korántsem voltak könnyű idők egyikünknek sem. Szerintem egy jó kapcsolathoz elsősorban szerencse kell, és a mi szerencsénknek furcsamód ez is része volt. Hogy már az elején nagyon sok viszontagságon kellett együtt keresztülmennünk, hogy a bajban rögtön ott álltunk egymás előtt a magunk valójában, mindenféle zsákbamacska nélkül, és el tudtuk dönteni, kell-e ez nekünk, vagy sem. Kellett.

Ebbe azért sokan belebuknak. Benneteket mi segített át a mélypontokon?

Például, hogy iszonyú jókat tudunk röhögni együtt. A bajban is. Juci csodálatosan tud mulatni önmagán, rajtam, meg tulajdonképpen akármin, és én nagyon szeretem, ahogy nevet.

Akkor ezért is gyártotok szinte kizárólag vígjátéksorozatokat? Vagy mert a magyar kereskedelmi televíziók egyszerűen nem bírnak el mást?