– Mindig is sportoltam – mosolyog, amikor megemlítem az előszobában látott teniszcipőt –, régen versenyszerűen asztaliteniszeztem, de a szörf a nagy kedvencem. A teniszezés csak plébános korom óta kísér, de ma már amatőr versenyekre is benevezek, és előfordult, hogy nyertem. Engem is elért, ahogy a paptestvéreket sokszor, az „esperesi kerület növekedése”, és akkor elkezdtem tudatosan figyelni az étkezésemre. Egy telefonos alkalmazás sokat segített, mert korábban fogalmam sem volt, minek mennyi a kalóriatartalma.
A gimnázium után francia szakra járt egyetemre, sőt, barátnője is volt. Mi történt, hogy egyszerre feladta a világi életét?
Az egyház, a hit, a vallásgyakorlás sosem esett tőlem távol. Csak eleinte nem gondoltam, hogy papként kellene ezt csinálnom. Szerettem volna én is nagycsaládot, mert én magam is abban nőttem fel, de aztán a Jóisten azt mondta, még annál is nagyobb családom lesz, mint amit elképzeltem. Az életet azért kapjuk, hogy elajándékozzuk. Örülök annak, hogy mielőtt a szemináriumba mentem, dolgoztam, udvaroltam és tanultam is. Éltem a világban, és csak ezután választottam a teológiát, ezért pontosan tudom, mit adtam fel azért, hogy pap lehessek.
Igen, de mi volt az, ami miatt erre az elhatározásra jutott? Mi történt?
Egy nagyon mély találkozás a Jóistennel. Addig is mindig jártunk templomba, a családunkban a hit volt az első. Mégis valami nagyon hiányzott: a csodák. A Bibliában olvasunk róluk, de nem találtam őket sehol. Akkor elmentem egy nyolchetes lelkigyakorlatra, és ott elkezdett élővé válni a Szentírás. A szemináriumon volt életgyónás, amelynek során az összes addigi bűnömet letettem. Aztán eljött egy pillanat, amikor betöltött Isten szeretete a Szentlélek által, és ezt az érzést semmivel sem lehet összehasonlítani. Ezután elkezdődött a csodasorozat az életemben. Betegekért imádkoztunk, és meggyógyultak, megtapasztaltam a Szentlélek vezetését, és ezzel olyan kaland vette kezdetét, amilyenre mindenki vágyik. Az Istennel való kapcsolatot persze át lehet élni laikusként vagy családosként is. De én arra is rájöttem, hogy az a legnagyobb öröm számomra, ha Isten irgalmát elvihetem az embereknek. Mikor végre megértettem, mi az utam, és kimondtam, hogy jövök, akkor a Jóisten biztos megtörölte a homlokát, mert előtte is sok hívó jelet küldött már, de én nem hallottam meg. Pedig már édesanyám is azt mondta egyszer, mikor említettem neki, hogy érdekelne a teológia, hogy „édes fiam, csak azt nem tudom, meddig fogsz még ellenállni Isten hívásának”.
