Olvastam, hogy Mária iskolába kerülve tudta meg, hogy édesapja író. Ez azt sugallja, hogy nem Illyés Gyula körül forgott otthon az élet.
Illyés Mária: Ez pontosan így volt. Meleg és szeretetteljes családi közegben éltem, a szüleim nem akarták, hogy bármilyen módon befolyásoljon apám helyzete. Sőt, anyám el is ment az iskolába, kérte, hogy ne éreztessék velem, ha apámnak írásai jelennek meg. Később, ötvenhat után apám persona non grata lett, akkor már fel sem merült az előnyök lehetősége. Jóval később, a családból kikerülve szembesültem azzal, mit jelent, hogy ő író. A szüleim erősen kötődtek egymáshoz, mély érzelmi és szellemi kapcsolat volt közöttük; akik hozzánk jártak, szerették apámat, csak később találkoztam olyanokkal, akik nem kedvelték. A műveivel szinte felnőttként ismerkedtem meg, kivéve a Hetvenhét magyar népmesét és a költői esten hallott verseket. A szüleim rendkívül sokat dolgoztak, ezért, hogy többet lehessünk együtt, jelen lehettem, ha vendégek jöttek, és rendezvényekre is magukkal vittek. Kamaszként, a „nagyon sokat olvasok” korszakomban apámtól kértem könyveket, emlékszem, mondtam neki: tőled is adjál valamit… Ráérsz még vele, most még nem, válaszolta. Már egyetemista voltam, amikor a Poharaim című kötet korrektúrázását anyám rám bízta. Szóról szóra haladva szembesültem először apám művével, a verseivel.
Illyés Gyula naplóiban ott a szeretet, a figyelem és a kíváncsiság, ahogyan a lánya fejlődését követte. Milyen emlékei vannak erről?
I.M.: Emlékszem, felolvasta nekem a Kalevalát, megtanított belőle hosszú szakaszokat. Szívesen foglalkozott velem, de én persze mindig kevésnek éreztem. Talán azért is, mert a 40-es évek végétől sok időt töltött vidéken. Az biztos, hogy odafigyelt a másik emberre, nevelni pedig csak röviden nevelt, de feledhetetlenül. Ötvenhat novemberében egyik hajnalban felébresztett. Öltözz fel, vedd fel a kabátodat is, mondta, aztán felvitt a padlásra, félretolt egy cserepet, és láttam, amint a Margit hídról a szovjet tankokról világító lövedékek repülnek a Vár felé, és az épület, amelyikbe becsapódtak, lángolni kezdett. Az ott az Országos Levéltár – csak ennyit mondott. Ezt nem lehet elfelejteni.