A szüleink talán megőriztek néhány régi értékes játékot a padláson vagy a szekrények mélyén, és ha kiborítjuk őket porlepte dobozaikból, nemcsak sárga, műanyag játék mackók és sírós babák kerülnek elő felhúzható kisautókkal és búgócsigákkal, hanem azok a régi érzések is, amelyek hozzájuk kötődnek.
Családi társasjátékok
A piros műanyag orvosi táska őszi nyúlós alkonyatokat idéz, amikor a húgommal az orvosi rendelő veszélyes fehér fényei közé képzeltük magunkat és órákig vizsgálgattuk, gyógyítgattuk egymást. A cseppentő és a sztetoszkóp ki-bepakolása közben tekintélyes, komoly doktornők lehettünk, nem pedig félős kisgyerekek. Ha meguntuk a búgócsigát és a felhúzható szürke kisegeret, ami a felnőttek ijedelmére végigszaladt a nagyszobán, akkor előkerültek a társasjátékok is. Kezdetben csak a Ki nevet a végén?-nel és más egyszerű dobókockás játékokkal játszottunk, az éveink sokasodásával aztán a Gazdálkodj okosan! és a kártyajátékok is előkerültek.
– A téli esték egyik slágere nálunk is a Gazdálkodj okosan! volt, ami mellé gyakran az egész család leült – meséli egyik barátom, Zoltán. – Az öcsém nagyon sírt, ha a Galyatető nevű mezőre dobott, és háromszor ki kellett maradnia a körből. Amikor viszont a starthoz ért, ahol át lehetett venni a fizetést, boldogan számolgatta színes papírpénzeit. Ahogy nagyobbak lettünk, megtanultunk magyar kártyával zsírozni meg csapd le, csacsizni, és a paklit gyakran az iskolába is bevittük. Előfordult, hogy órák alatt is játszottunk. A pad alatt amőbáztunk, akasztófáztunk, vagy más üzeneteket, szerelmesleveleket adogattunk egymásnak. Ezeknek gyakran röhögés lett a vége, és ilyenkor jött a lebukás. Az ellenőrzőm tele lett olyan beírásokkal, mint „Az órán a padtársával játszott, és zavarta az órai munkát”.
– Nekem is volt babakocsim, amit a jó rugózása miatt ringós babakocsinak hívtunk – emlékezik Anikó, aki sokszor szeretné újra átélni azt a korszakot. – Volt hozzá esővédő is, amit nehezen lehetett feltenni a két kis pöcökre, el is szakadt az egyik oldalon. Otthon sokat építőkockáztunk, ami a mai legóra hasonlított, de akkoriban még alapdarabokból magunknak kellett kitalálnunk és összeraknunk mindent, nem egy előre elkészített modellt állítottunk össze leírás szerint. A kedvenc játékunk az volt, amikor cipőboxos dobozokat – ezek kör alakú fémdobozkák voltak – megtöltöttünk homokkal, és ezt fél lábon egyensúlyozva rugdostuk végig egy előre kirajzolt pályán. Úgy rémlik, hogy amikor csak tehettük, énekeltünk, szünetben, osztálykiránduláson, rengeteg dalt ismertünk, de már nem is emlékszem, hogy miket. Jó lenne, ha egy mai, modern zenetudós egyszer ezeket is összegyűjtené.
