Kedves Judit, lett volna olyan partner, akivel nagyon szerettél volna játszani, de nem adatott meg?

Törőcsik Marival nagyon szívesen szerepeltem volna együtt. Játszottunk ugyan egy darabban, de elkerültük egymást, nem volt közös jelenetünk, és szerepeltünk ugyanabban a filmben is, csak más jelenetekben. Ezt igazán sajnálom, mert a világ egyik legnagyobb színésznőjének tartom, és mindig bámultam, milyen inspirálóan hat a partnereire. Mindenki csak jobb lett, ha egy légtérben tartózkodott vele. Az viszont a sors egyik adománya, hogy a Vígszínházban rengetegszer szerepeltünk együtt az ugyancsak zseniális Ruttkai Évával. Még kezdő koromban volt egy szörnyű darab, legalábbis számomra szörnyű, amiben Éva elmesélte az életét, én meg csak ültem, és hallgattam őt, legfeljebb néha közbeszúrtam: „igen?”, „tényleg?”, „nahát!”. Egészen biztos, hogy ha nem Éva játssza, akkor én ott a színpadon elalszom, vagy hazamegyek, nem is tudom, mit csinálok. De olyan érdekes volt figyelni Évát, aki minden nap változtatott valamit a – ahogyan ő mondta – rosszul megírt történeten. Amilyen napja volt, ahogyan a hangulata változott, úgy variált a szerepen is. Nem észrevehetően, és nem is abban, amiről kellett, hogy szóljon, hanem abban, ami egy ember személyiségét meghatározza. És ezt nagyon érdekes, tanulságos volt megfigyelni, minden nap egy kicsit más volt, és minden monológ más impulzust adott. De ott voltam akkor is, amikor nagy szerelme, Latinovits Zoltán meghalt. Emlékszem, amikor bejött Zoli elbúcsúzni, mielőtt elutazott. Kérdezte Évától, nem tudna-e ő is lemenni vele Szemesre, aztán elindultak testvérével, Bujtor Istvánnal. És emlékszem, az esti előadás után jött egy telefon Gobbi Hildától, mindannyiunk ősanyukájától, hogy Éva menjen be a Fészek Klubba. Akkor úgy éreztem, sejti, hogy tragikus hír vár rá. Ott értesült róla, mi történt Zolival. Mondom, volt valami rettenetes előérzete. Éva nagyon szeretetreméltó volt. Olyan nőies, amilyet rajta kívül nem láttam még magyar színpadon. Dacára annak, hogy nem volt tökéletes, mint ahogy senki nem az, de amikor átment a színpadon, akkor egy igazi nő vonult át mindig, olyan, hogy nem lehetett másra figyelni. Csoda volt együtt játszani a drága Gobbi Hildával is. Színrelépés előtt egy kamrába voltunk bezárva, és mindig jókat beszélgettünk. Egyszer különösen feldobott volt. Mi történt, Hilda?, kérdeztem. Elújságolta, hogy kapott egy rádiószerepet, pedig három hete nem hívták sehova! Ő, az ország egyik legnépszerűbb színésznője, akit mindenki imádott és a legnagyobbra tartott, a fellegekben járt, hogy rá még szükség van, még hívják játszani! A Vígszínházban pályakezdőként Darvas Iván segített nekem rengeteget. Úgy segített ki, hogy azt érezhettem: jé, ha ilyen egyszerű, ami nekem nem jutott eszembe, hogyhogy nem láttam meg? Ő elmondta azt az egy mondatot, ami az egésznek a lényege, én meg a homlokomra csaptam: „ja, hát akkor ez könnyű!”