Miközben mi sok-sok millióan élvezzük az ünnep kínálta lehetőségeket: nagyokat eszünk, iszunk, vidáman mulatunk; sokan azért tartanak ügyeletet, hogy a többség szórakozását semmi se ronthassa el, vagy ha már megtörtént a baj, gyorsan érkezzen a segítség. Az ügyelet a mentőknél, a kórházban, a rendőrségen közel sem olyan mulatságos, mint egy szilveszteri buli, de azért akadnak vidám pillanatok. Most ezekből idézünk fel néhányat.
Egy korábbi szilveszter reggelén épp Sárospatakra indultunk volna, amikor búcsúzkodás közben virgonc, izmos dobbermanunk szó szerint leterített. Én egy irigylésre méltó piruettet csináltam, majd húsz perccel később már az egyik pesti kórház baleseti sebészetén az ügyeletes orvos húzta, csavarta triplájára dagadt könyökömet. Megunva a kínzást, fájdalomtól eltorzult arccal rámordultam:
– Mondja, doktor úr: muszáj ezt csinálnia!?
Ő rám pillantott, és pimasz mosollyal tovább csavarta a karom, s közben szórakozottan Vámosi János és Záray Márta egyik dalát dúdolta: – Csitt, csak most maradj csendben!
Itt tartott némi szünetet, majd már prózában folytatta:
– Ugye, maga újságíró?… Mondja, magának muszáj mindig kérdeznie? Ha jól tudom, most én dolgozom! – s ezzel elküldött a röntgenbe.
Később azonban megenyhült, és fájdalomdíjul elmesélt egy mulatságos ügyeleti sztorit.
A nővér esete a mosdóval
– Aznap nagy verekedés volt a városban, és nekem jutott a késelést követő ötórás bélműtét. A végére már a kezem-lábam remegett a fáradtságtól, és szóltam az ügyeletes nővérnek, hogy lefekszem, de ha bármi baj van, keltsen fel nyugodtan. Tizenegyet mutatott az óra, amikor beájultam az ágyba. Nekem pillanatoknak tűnt, ameddig aludtam, és máris püfölték az ajtómat. Három beteg állt az ajtóm előtt, s az egyikük izgatottan sürgetett: „Jöjjön gyorsan doktor úr, a nővérke lezuhant!” De alig mondta ki az utolsó szót, hangosan felröhögött. Aztán a nevetéstől fuldokolva hozzátette: „Mi csak a durranásra ébredtünk!”
A nővérszoba sarkában nagy rumli fogadott. A szilánkokra tört mosdókagyló romjain ott ült vérző üleppel az ügyeletes nővér. Azonnal bevittük a műtőbe, fél óra múlva már operáltuk is. De addig az egész team dőlt a röhögéstől. A nővér az altatás előtt ugyanis elárulta, hogy évek óta van egy rossz szokása: éjszakánként leküzdhetetlen kényszert érez, hogy a mosdóba pisiljen. Most pechje volt, mert miután fél fenékkel felült a mosdóra, az kiszakadt a falból, vele együtt a földre zuhant, és a törött cserepek összevissza vagdalták a popsiját. Hetvenkettőig számoltuk a varratokat…
Rózsika és a mentősök
A következő esetet már mentősök mesélték. Mátyásföldről egy súlyosan beteg nőhöz riasztották őket.
– A telefonáló azt mondta, a harminchat éves nő fullad, szívbeteg és asztmája is van régóta, képtelen felállni, már lila a bőre. Ugrás be a kocsiba, sziréna, s odaérve rohantunk fel a négyszintes ház második emeletére.
Az ajtóban egy borostás, izgatott, erősen alkoholszagú férfi fogadta őket:
– Jöjjenek, jöjjenek mindjárt meghal a Rózsika! – kiabálta, és valóban a heverőn, a kétes színű ágyneműn, ruhástul, cipőstül feküdt egy rossz bőrben lévő nő.
A mentőorvos rutinosan kérdezgetni kezdte, de a férj aggódva közbevágott, miközben a nő lábáról ráncigálta le a cipőt meg a zoknit:
– Uram! Mentse meg nekem! Szíves! Meg vizes! Nagyon vizes a lába! Nézze, nézze! De nem csoda, hiszen autómosóban dolgozik!…
Erre aztán a mentősökből önkéntelenül kiszakadt a röhögés. Még akkor is rázta őket a nevetés, amikor a hullarészeg nőt lefelé vitték a lépcsőn.
– Vizes, mert autómosóban dolgozik… – ismételgették, és próbálták kerülni az értetlenkedő, fejüket csóváló szomszédok tekintetét.
Az éjjeli járat
Svarc úr, sokadik éves örök orvosi egyetemista, egy éjjel gondtalan mámorban csüngött… no, nem a szeren, hanem az éjszakai hatoson – akkoriban még volt ilyen -, mindkét kezével markolva a zsúfolt járművön a kapaszkodót. Nem önmagát féltette, hiszen a részegekre vigyáznak az angyalok, hanem egyszerűen nem volt annyi hely, hogy leengedhette volna a kezét. Egyszeriben azonban arra eszmélt, hogy a kocsi elejéből a tömeg pánikszerűen nyomul hátrafelé. Svarc úr sem maradt közömbös embertársai vonulását látva, odaszólt egyikükhöz:
– Aztán kedveskéim, hova-hova?
– Nem látja? – szólt vissza a megkérdezett. – Itt vannak az ügyeletes ellenőrök a villamoson.
– Hol? – kérdezte Svarc úr, szemén a kétszeres homállyal.
– Hát ott, elöl – felelték.
Svarc úr mocskos szemüvegén át ekkor fölködlött egy karon lógó vörös folt. Rögtön tudta, mi a teendő.
– Főúr! – kiáltott. – Fizetek! Vendégem az egész villamos!
Svarc úr ezzel persze mosolyt csalt a szigorú ellenőrök arcára. Nem is büntették meg.