Örömszerző művészet – Beszélgetés Nemes Nagy Ágnessel

Miért szép? A kérdést — amelyet az elmúlt évek során a rádióban is oly sokszor tettek fel —, de különösen a válaszokat, megunhatatlannak érzem. Költők, irodalomtudósok, kritikusok sorában Nemes Nagy Ágnes is nem egyszer válaszolt rá, egy-egy versről, a magyar irodalom valamelyik remekéről vallva. (A válaszul adott verselemzések azóta kötetben is olvashatók.)

A mi kérdésünk, amivel Nemes Nagy Ágneshez fordultunk, jóval tágabb. Arról kívántunk beszélgetni a költővel, hogy mi a szép. Milyen szerepe van a szépségnek az ember életében?

A környezet, melyben beszélgetésünk zajlik, stílusos, mert szép. Napfényes budai lakás, a heverőkön régi tarka szőttesek, a legnagyobb fotelen hívogató erdélyi cserge, kellemes színhatású békésszentandrási perzsa, és persze képek, könyvek körös-körül. A kávét is szép, régi porceláncsészéből isszuk.

— Mit is mondjak a szépről — kerüli meg elsőre a választ a költő —, amikor azt tapasztalom, hogy az utóbbi időben némileg devalválódott a szó?! Túl sokat emlegettük, s közben hozzátapadt valami századvégi, édeskés ünnepélyesség. Mintha az életnek valamiféle járulékáról, dekorációjáról lenne szó. Miközben a mi rideg, tárgyilagos korunk viszolyog mindentől, ami túlcukrozott.

— Ez vonatkozik a szépségre is?

— Csak magáról a szóról beszélek. Ami mögötte van, a tartalom — tartós kategória. Meggyőződésem, hogy csak az elnevezése kopott meg. Már az is eszembe jutott, hogy nem kellene- e egy új szót teremteni, pontosabban választani a tartalom megjelölésére.

— Halljuk a javaslatot!

— A legkézenfekvőbb az esztétikum volna, de ez sem tökéletes. Nem vagyok purista, de kerülöm, az idegen szavakat. És különösen a szépség megnevezésére nem szívesen választanék tudományos vagy tudományoskodóan ható szót. Hiszen a cél, közelebb vinni a szó tartalmát az emberekhez, nem eltávolítani.

— Erről van szó… Ezért vagyok itt.

— Kezdjük azzal, ami a legfontosabb. Rá kell ébreszteni az embereket, hogy amit általában szépnek, szépségnek nevezünk, az nem valamiféle luxusa az életnek, hanem létszükséglet. Manapság már senki sem kételkedik abban, hogy az embernek szüksége van pihenésre, és például az üdülés nem luxus, hanem eszköze a munkaképesség újratermeléséhez. De arról, hogy a szépség ugyanolyan nélkülözhetetlen eleme az életnek, mint az alapvető szükségletek kielégítésének más eszközei — szemérmesen hallgatunk. Részben azért, mert ennek a tételnek egyelőre sem tudományos, sem gyakorlati bizonyítéka nincs.

— Mégis egészen biztos vagy benne.

— Az esztétikum létszükséglet voltát — hadd használjam ezúttal a tudományosabb csengésű megnevezést — azért bizonyítja, hogy már a legkisebb gyerek is tele van szépségigénnyel. Sokat beszélünk a gyerekrajzok, gyerekversek értékéről, de ritkábban arról, hogy a gyerek a maga játékába is mindig beleviszi, létrehozza a szépet. Akár építőkockából épít, akár homokvárat teremt. Verselni sem azért versel, mert tanítják rá, hanem mert élvezi a szavakat, játszik velük. Elgyönyörködik a ritmusban. És közben ilyen módon is tanul beszélni. A gyerekvers, de bizonyos értelemben a gyerekrajz is, a világhoz való alkalmazkodásnak, a világ birtokbavételének része. Később azután ez a szoros kapocs a széppel, a művészettel meglazul, a gyerekek leszoknak róla.

— Vajon miért?

— Erről a pszichológusok többet tudnak nálam. Biztos, hogy része van ebben iskolarendszerünknek, oktatási módszereinknek is. De tény, hogy a gyerekek még a kamaszkor kezdete előtt szembefordulnak saját gyerekversíró, mesemondó és mesehallgató énjükkel és egyre szenvedélyesebben fordulnak a realitás felé. Ilyenkor a költészetet kiszorítja a felfedező vágy, a természettudományos érdeklődés; versírás helyett sokan kisállatokat tenyésztenek, növényt és bélyeget gyűjtenek. A kamaszkorban azután újra megjelenik a vers, de most már mint az önkifejezés eszköze. Ebben az életkorban a spontán alkotás már válasz a világra. De ez ugyanolyan létszükséglet.

— Csakhogy az emberiség eléggé nagy hányada nincs tudatában ennek a szükségletének.

— Ezért mondják olyan sokan és olyan gyakran, amikor könyvről, versről, művészetről van szó, hogy „nem érek én rá olyasmire”. De az egyének (ideiglenes) elzárkózása a kultúrától nem változtat azon, hogy a homo sapiens lététől elválaszthatatlan a művészet. Nem tudom, vajon mennyi szabad idejük volt azoknak az őseinknek, akik Altamirában telerajzolták a barlang falát? De ak biztos, hogy szükségét érezték ennek a primitív alkotótevékenységnek. Igaz, hogy ezek a bölények és általában a barlangrajzok szakrális-kultikus funkciókat teljesítettek. De létük, elterjedésük mégis bizonyítja, hogy az ősember sem lehetett meg a körülötte levő világ leképezésének „luxusa” nélkül.

A szépség ösztönjellegű szükségletét igazolja az is, hogy alig van ember a világon, aki ne találná szépnek a kék eget, a napsütést, a tengert. A tetszés mögött itt az ősi életfeltételek, életszükségletek felismerése rejlik. Az embernek mindig is lételeme volt a nap, a hő, a fény, a víz. Ezért éneklik meg a költők szinte öröktől fogva a bioszférának ezeket az elemeit. Himnuszban és szabadversben, a pápuáktól Homéroszig és Petőfiig… A meleget adó, éltető nap is ugyanolyan becsben áll a különböző vallásokban, mint a költészetben. Talán csak a levegőről született kevesebb dicséret, de ez nem csoda: a levegő léte kevésbé feltűnő, létfeltételeink közül ez az, ami a legnehezebben tudatosítható, és ezért emelik át viszonylag ritkán az esztétikai szférába.

— Nem kételkedem benne, hogy a szépség szükséglete ösztönjellegű, kielégítésének története a történelem előtti korba nyúlik vissza. De az is nyilvánvaló, hogy a fogalom is, a szükséglet is, állandóan változik. A középkorban például a szépség szükséglete meglehetősen háttérbe szorult.

— Viszont ez volt az a kor, amely felfedezte, jogaiba iktatta a lelki élet szükségletét, ez pedig az emberiségnek ugyanolyan elengedhetetlen „luxusa”, mint a művészet.

— Nem szeretném, ha beszélgetésünk megrekedne a történelmi tapasztalatok körében. Hiszen én elsősorban arra keresek választ, hogy milyen szerepe, esélye van a szépségnek a mi korunkban és életünkben.

— Erre nehéz egyértelmű feleletet adni. Tény, hogy manapság többet hallani azt a minden művészetet, kultúrát elutasító jelszót, hogy „előbb nézzük, miből élünk”. Ennek persze mi, költők, nem örülünk. De azért én mégsem vagyok olyan szigorú, mint sokan. Brecht mondta ki, hogy előbb a has jön, aztán a morál. Üres hassal az emberek nem kíváncsiak a verseinkre. Lehet, hogy a szegénység nemesít, nem tudom. De hogy a nyomor senkit nem tesz fogékonnyá a művészetekre, abban biztos vagyok. Minderre könnyű azt mondani, hogy körülöttünk mára már mindenki jóllakhatott. De ne felejtsük el, hogy egy nemzedék tapasztalatai — hosszú lejáratúak. Olyan periódust hagytunk magunk mögött, amelyben túl sok volt a történelmi és az egyéni nyomorúság. Éppen ezért nem ítélem el még azt a mohóságot sem, amivel sokan rávetették magukat a megszerezhető anyagi javakra. Van ebben némi egészséges józanság. Csakhogy ez a józanság mostanában túl sok nyárspolgári elemmel keveredik.

— Mit tehet ez ellen a költő?

— Azt szoktuk mondani, hogy az embereket rá kell beszélni a szépségre. De persze a művészet nem csukamáj olaj, amit „be kell adni” az embereknek. Nem habos torta, amit habzsolni lehet, de nem is kardántengely, ami nélkül nem megy a kocsi. A művészet — örömszerzés.

— De vajon hogyan lehet ezt az örömforrást minél több ember számára hozzáférhetővé tenni?

— Semmi esetre sem prédikációval. Van amikor legszívesebben azt mondanám a kultúra elől elzárkózóknak, hogy „nem erőszak a disznótor”. Azután felülkerekedik bennem a pedagógus, és azt mondom: nem rábeszélni kell a kultúrára, hanem megmutatni. Késztetni, szoktatni! Mert ez a legfontosabb. Persze, nem lebecsülhető a szellemi csomagolástechnika sem.

— Bizarr fogalmazás!

— Az esztétikai értékek tálalására gondolok. A könyvek kötésére, vonzó külalakjára. A múzeumi hónapra, amely tálcán kínálja, széles körben propagálja a látnivalókat. A költészet „csomagolása” a cukrászdában rendezett irodalmi est is. Én még a nemes értelemben vett sznobizmusnak sem vagyok ellensége! Lehet, hogy sokan divatból (is) utaznak, de ez mindenképpen hasznos és szép divat, tágítja az emberek szemhatárát. A társadalmilag elfogadott norma is nevel.

— Mire gondolsz?

— Például arra, hogy a társadalom elvárja a nőtől, hogy képes legyen a család szükségletei szerint, ízlésesen, szépen berendezni a lakását. A nők, bár soha sem tanulták, többnyire jó érzékkel, örömmel teljesítik ezt az elvárást. Ha egy férfinak annyi érzéke van a lakberendezéshez, mint egy átlagháziasszonynak, az már tervezőnek megy!

— A pedagógusnak munkaköri kötelessége is, hivatása is, hogy rávezesse tanítványait szépségszükségletük felismerésére és kielégítésére.

— Csak a módszer vitatott. A prédikáció, biztos, hogy itt sem célravezető. A remekműveket sem szívesen olvassák, ha kötelező olvasmány. Magam tapasztaltam, hogy sokszor egy vers felolvasásával többet tehet a tanár a költészet megszerettetéséért, mint a legszebb magyarázattal. A legfontosabb, létrehozni az osztályban a szépség szuggesztióját. Csakhogy gyakorló tanárként azt is tudom: a szépség vonzása, varázsa sem pótolja, nem helyettesíti az ismereteket, és az iskolában nem elég gyönyörködtetni. Igenis foglalkoztatni, fejleszteni kell a gyerekek memóriáját. Nem szabad letagadni, megkerülni, hogy a tanulás munka, és a gyönyörűséget is ismeretekkel kell megalapozni, körülbástyázni. Ez a kettősség nem kevés gondot okozott nekem tanár koromban. Hogy hogyan lehet a két megközelítésmódot összeegyeztetni.

— A szépségre szoktatásnak nyilván a legfontosabb, de nem az egyetlen színtere az iskola.

— Nem szeretnék erről közhelyeket mondani. Hogy milyen fontos az esztétikai nevelés tekintetében is a család, és hogy hányféle hatás éri később a kamaszgyereket. Személyes íróolvasó találkozókon szerzett tapasztalatom, hogy ha vannak is nemzedéki különbségek, ellentétek, a fiatalok és az öregek általában fogékonyak a költészetre. A közönség többnyire ebből a két korosztályból verbuválódik. Mintha az élet közepe nem kedvezne a kultúra fogyasztásának. Az emberek, különösen a nők, életüknek ebben a nagyon is lényeges korszakában nemigen élhetnek a lehetőségekkel. Az esztétikai érdeklődés görbéje, a női munkavállaláséhoz hasonló, kétpúpú tevére emlékeztet. Fiatalkorban megy a felfutás, azután a vonal lelappad és a hullámvölgyet követően látható a második, talán valamivel kisebb, mégis feltűnő emelkedés. Engem meghat, amikor egy puszta kíváncsiságból, szellemi élvezetből japánul tanuló fodrászlánnyal találkozom, s amikor olyan öregasszonyok jönnek el az estjeimre, akiknek fiatalkorukban nemigen volt módjuk a műélvezetre, de most mióta korlátlan a szabad idejük, egyszeresek mohón olvasni kezdenek, mintha be akarnák hozni azt. amit mulasztottak.

— De vajon értik-e, amivel találkoznak?

— A befogadás is folyamat. Először rá kell jönni, hogy mit kell nézni; felismerni, hogy minek kell megnézni egy rámára feszített vásznat. A versértéshez sem elég az ábécé.

— Verseid nem könnyű olvasmányok…

— Mondjam azt, hogy mióta itt a neoavantgárd, az én verseim és az ahhoz hasonlók — a világosság és a logika példái lettek.

— Nem hiszem, hogy a vers élvezetéhez minden egyes gondolattársítást, metaforát feltétlenül ki kell bontani, prózára kell fordítani.

— Nyilván nem. Említettem már az irodalomtanár örök dilemmáját, aki egyszerre szeretné tanítványait beavatni egy-egy vers varázslatába, és rávezetni őket a fogalmi megközelítésre is. A tapasztalat is azt bizonyítja, hogy az esztétikum, de különösen a modern művészet, nem elsőre, nem rögtön hat. A legtöbben úgy vannak vele, mint a heringsalátával. Az ember megkóstolja, furcsállja és csak később jön rá az ízére.

— Kérdés, hogy megkóstolja-e másodszor, harmadszor is? Mintha nagyon is elharapódzott volna mostanában a kultúra fogyasztóinak körében a kényelem. Talán a tévé is rászoktatta az embereket a passzív befogadásra. Sokan szinte óvakodnak minden szellemi erőfeszítéstől.

— Meggyőződésem, hogy az esztétikai élvezet, a gyönyörködés mindig aktív. A tetszés eleve valamiféle azonosulást, átélést jelent, bizonyos pszichikai erőket mozgósít a nézőben. A művészi élményszerzésnek persze több fokozata és formája van. És mi többnyire csak az előre elhatározott, tudatos élményszerzésre szűkítjük. Amikor az emberek elegánsan felöltöznek, és elmennek színházba, hangversenyre, múzeumba — gyönyörködni. De az élet tele van másfajta szépséggel is, csak oda kell figyelni!

— Életedről vallva olvashattuk a várossal, és a természettel való találkozásodat…

— Hadd mondjak néhány köznapi példát. Nem újdonság, hogy milyen kecsesen, szépen mozognak a macskák, milyen érdekes lehet egy kavics. De ki figyel fel arra, milyen szép, amikor egy őszi vasárnap délelőtt az egész család együtt mossa a kocsit! A jelenet, aminek tanúja voltam, számomra nemcsak örömet sugárzott, hanem bizonyos, nagyon is összetett szépséget. Megfogott a papa mozgásának harmóniája, a mama odafigyelése, a nagy, színes szivacsokkal sürgölődő gyerekek kedvessége. A sampon fehér habja ragyogott, és az egész kocsi egyre fényesebb lett, egyre szebben tükrözte a napfényt. Vagy itt van a városi élet legprózaibb mozzanata, a szemétgyűjtés. Talán azért is akadt meg rajta a szemem, mert nagyon szeretem Babitsnak a szemetesfiúról írott versét. De most a látványról beszélek. Hogy a hajnali szürkeségben egyszeresük megjelennek a harsány narancssárgába öltözött, atlétatermetű férfiak. Érdemes megfigyelni, hogy nyeli el cápaként az autó a kukák tartalmát, és hogy löki ki magából meghatározott ritmus szerint újra meg újra az edényt. Gyerekverset is írtam róla.

— Az átlagember persze nem rendelkezik a költő érzékenységével.

— De a gyerek igen! Csak sajnos ez a velünk született élményszerző képesség hamar bezárul. Egy ismerős asszony mesélte, hogy amikor tengerész bátyja megjött Japánból, a család faggatására csak annyit tudott mondani, hogy „érdekes volt”. Tízéves kisfia, ha a közértbe küldik parizerért, tele van történetekkel, hogy mit látott, kivel találkozott, és mit vásárolt volna, ha százszor annyi pénze van. A valóság közvetlen tapasztalata, élménye akármikor átcsaphat, és át is csap az esztétikumba.

— Mondanál erre egy példát?

— Ki gondolt volna arra gyerekkori kirándulásainkon, hogy a katángkóró és a bőrvéke, amit nekem megmutattak, egyszer majd a költészet anyagává válik? De nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy a látvány, az élmény mindig érzelmeket vált ki.

— Vajon örökölhető-e, nevelhető-e szerinted az esztétikai fogyatékosság?

— Nem vagyok szakember. De abban biztos vagyok, hogy a mikrokörnyezetnek, magának a családi létezésnek — döntő szerepe van. Nekem szerencsém volt. A mi családunkban nemcsak szépen beszéltek magyarul, de oda is figyeltek a nyelvre. Ha valamit rosszul mondtunk, kijavítottak. Korán megtanultam, hogy az anyanyelv érték, amit becsülni kell. Azután, a mi családunkban mindenki muzsikált. A nagyanyám, az anyám, a húgom. Belőle aztán zenetanár lett; engem viszont hiába taníttattak zongorázni. De a gyerekkori élmény, a muzsika közege, a ritmus — a jelek szerint — mégis hatott rám, véremmé vált.

— Életrajzod szerint hasonlóan szerencsés esztétikai indíttatást, ösztönzést kaptál az iskolától. Bizonyára sokat számított, hogy olyan gimnáziumba jártál, amelynek az élén egy költő állt.

— Áprily Lajos közelsége rengeteget jelentett. Mégsem ezt említeném elsőnek. Hanem a ragyogóan tiszta, sárga padokat, amelyek olyan szépek voltak, hogy nem illett, szinte nem is lehetett összefaragni őket. Amikor szünetben kimentünk a növényekkel teli teraszra, lábaink elé tárult a város. A tanáraink azért tudatosíthatták bennünk mindezt, mert maguk is élvezték. És ez talán az esztétikai nevelés kulcsa. Hogy az átadó — legyen az szülő, pedagógus vagy újságíró — maga is érezze, élvezze a szépet.

Földes Anna