Elizabeth Hawes amerikai divattervező bejelentése, hogy miniszoknyát tervez férfiak részére s azt a Brooklyn Múzeumban bemutatja, érthetően nagy vihart keltett. Azon viszont már senki sem csodálkozik, hogy Párizsban, Londonban, Firenzében és másutt a nőknek — kis szaladó ruhától nagy toalettig, szövet nadrágkosztümtől brokátnadrágos gálaruháig — szoknya helyett nadrágos viseletét terveznek.

Megszoktuk, hogy a nadrág „férfias” ruhadarab és „nőies” a szoknya. Pedig hajdanában nem a nemek határozták meg, hogy kin van nadrág vagy szoknya, hanem az éghajlati viszonyok. A szoknya trópusi, a nadrág hideg égövi viselet volt és részben maradt is. Malájában, Indonéziában, egyes afrikai országokban még ma is mindkét nem „szoknyát” visel, míg az eszkimó vagy a lapp férfiak és nők egyaránt nadrágot hordanak.

Az ősi egyiptomiaknál a nők hosszú, a férfiak rövid szoknyában jártak. Az asszír, a görög, a római férfi is szoknyát öltött. A római férfi tunikában és tógában igen megnyerő — nőiesnek igazán nem mondható — jelenség lehetett. A perzsa, a török férfiak viseletét viszont a klasszikus világban a barbárság jelének tartották. („Hej, öcsém, nem volna kedved földhöz ütni egy szoknyás törököt?” — olvassuk Jókainál).

Elsőként német törzsek kezdtek a tunika alatt nadrágot hordani. A XII. században a lábhoz formálják a nadrágot. Szűk volta miatt úgy húzták fel, mint a harisnyát — arra is hasonlított — s ebbe begyűrték a nadrág szárát. A férfiak, különösen a csinos gavallérok, kedvelték a testhez simuló, alakjukat kiemelő, szoros nadrágot, legalábbis erre mutat, hogy különböző változatokban, de hosszú ideig divat maradt. Igaz, köntös, köpeny takarta. Később megunták a bajlódást a szűk ruhadarab felvételével, s a bő, buggyos, rövid nadrág jött divatba. Ez ismét nagyon emlékeztetett a szoknyára, annál is inkább, mert a raffolt, húzott bársony, selyem térdnadrágot agyondíszítették. XIV. Lajos, a piperkőc király, aki divathóbortjaival túltett a legcicomásabb asszonyon is, divatba hozta az úgynevezett Rhingraveszoknyát, melynél a bőség, a csipkék, a fodrok láthatatlanná tették, hogy valójában nadrágot viselnek. A francia polgári forradalom híveit sans culotte-oknak hívták, mert az udvari térdnadrág helyett hosszú nadrágot hordtak. (Innen az elnevezés: térdnadrág nélküliek.) A nép viselete lett a hosszú nadrág. Az angol gentlemanek csak később hódoltak be e divatnak. Wellingtont, a nagy angol hadvezért, akinek nevéhez fűződik a Waterlooi győzelem, 1810-ben nem engedték be Almach előkelő termébe, mert hosszú nadrág volt rajta…

A katolikus papok reverendája, öltözete maradandóan szoknyás. Gúnyolták is Őket eleget emiatt, nem egy tréfa született a szoknyájukról — rajtuk kívül Európában csak Skóciában és Görögországban találunk szoknyás férfiakat. A nemzeti viseletüket büszkén hordó skót férfiak nem bánják, ha a kontinensen megfordulnak utánuk és mosolyognak rajtuk. A rövid, rakott szoknya, a kilt elárulja azt is, hogy ki melyik klánhoz tartozik, a sottis-anyag színezése ugyanis törzsenként változik. Burns hazájában a szoknyát hordó férfiakat nem találják femininnek, sőt úgy járják itt az asszonyok a felföldi táncot, ahogy a férfiak dudálnak, a szó szoros értelmében.

A nők az Éva-kosztümtől napjainkig sok leleménnyel, fantáziával és furfanggal öltöztek. Nadrágot viselő nők már az időszámítás utáni első és második században akadtak, amint ezt néhány ógermán dombormű ábrázolja. A háremek termeiben bő, lenge nadrágot viseltek — a rácsos ablakon sóvárgóan tekintettek ki a háremhölgyek. Velencében a középkorban a prostituáltakat kötelezték, hogy piros bársonynadrágot viseljenek az utcán. Büntetésnek szánták a megkülönböztetést, de nem sokat értek el vele, sőt a pápai tilalom ellenére, megirigyelték a nadrágviseletet más asszonyok is és magukra öltötték. A francia forradalomban fegyvert ragadtak a nők, de kényelmetlennek találták a szoknyát, célszerűbbnek vélték a nadrágot, s gátlástalanul fel is vették azt. Ugyanilyen úttörő a francia írónő: George Sand. Nemcsak férfinevet választ (eredeti neve Lucile-Aurore Dupin) férfiruhába is öltözik: a női egyenjogúság harcosa leveti a krinolint, de nadrágban sem mondható férfias jelenségnek és nem is lehetett az — Chopinhez és Musset-hez fűződő viharos szerelme közismert.

1851-ben Mrs. Bloomer, Amerikából Angliába érkezve, óriási szenzációt keltett: nadrágot viselt. Új divatstílust javasolt kortársainak: dobják el az abroncsokat, öltözzenek kényelmes-korszerűen. Csaknem őrültnek tartották, de a „rövid”, térdet jócskán takaró szoknyát, mely hamarosan megjelent, mégis róla nevezték el „bloomers”-nek. Dédnagyanyáink a század elején csak bő, a térdet is elfedő nadrágban merészkedtek a strandra.

Indiában a szári mellett a pandzsábi (lenge nadrág, felette kazakos hosszúságú blúz, a nyakon muszlin sál) a lehető legnőiesebb viselet annak ellenére, hogy nadrágos.

Hogy korunk asszonyai, lányai mennyire kedvelik a nadrágot — nemcsak sporthoz, otthon is — arról nem szükséges bővebben szólnunk. A karcsú tizenévesek alig különböztethetők meg ma a kamasz fiúktól. (Annál is inkább, mert a fiuk haja manapság néha hosszabb a lányokénál…) Bizonyos, hogy pantallóban a lányok kevesebbet mutatnak meg magukból, mint miniszoknyában, mégis nőiesek, s a mai szoknyavadászok megfordulnak a szép, nadrágos lányok után is.

Napjainkban virágzik a nadrágdivat. De ha hordja is az asszony a nadrágot, jelenti-e ez azt, hogy ő az úr a háznál? 

Szilágyi Éva