„Éva a konkurenciának dolgozott, ellentétes személyiségek, de céhtársak voltunk. Kellett neki a nyilvánosság, az emberek, kereste, akarta őket, járt utána. Hozta a híreket, keretezte, kiértékelte. Két dologban hitt: az iróniában és az életörömben. Ez a két dolog soha, semmilyen körülmények között nem függhetett a hétköznapok nyűgétől, bajától. Ebben nem volt pardon, nem alkudott meg. Csodáltam érte.”  (Vass Virág főszerkesztő)

„Évától kaptam meg a lehetőséget annak idején, hogy kipróbálhassam magam a nőimagazin-készítés terén, az esélyt, hogy mindent megtanulhassak, amit ott és akkor tudni lehetett, és amikor azt éreztem, hogy tovább kell állnom, fejlődnöm, és mást is látnom, ő ebben is maximálisan támogatott. Különleges ember volt, néha nehéz, de mindig izgalmas-inspiráló személyiség. Érdekelte a másik története, ahogy egy igazi újságírót, és ő is mindig őszintén beszélt magáról. De azt szavak nélkül is sejtettem már akkor, hogy a vérprofi szerkesztő mögött egy nagyon érzékeny, szeretetre vágyó ember bújik meg – aki, ahogy teltek az évek, elő is került a háttérből, és lett általa Éva kivételesen emberi.”  (Papp Diána szerkesztő)

„Gyakorlatilag Évának köszönhetem, hogy a magazinok világába kerültem. Még egyetemre jártam, vívódtam, hogy merre induljak. Közéleti újságíró legyek? Inkább televíziós? A politikából kezdtem kiábrándulni, nem vágytam már arra a világra. És akkor jött az ötlet, mi lenne, ha női magazinnál lennék gyakornok? Ő volt az első főszerkesztő, akinek írtam, „miért ne lőjünk a legmagasabbra?” – gondoltam. A híres Anry Soós Évának. Másnap válaszolt az emailemre, azt írta, menjek be, beszélgessünk. Nem éreztette velem, hogy teljesen fölösleges az akkor még jellemző egyetemista, okoskodó attitűdöm. Látott bennem valamit (azóta megtudtam, ez nagy erőssége volt), és azt mondta, persze, próbáljuk meg. Ha akkor elutasít, valószínűleg csakazértis a politikai újságírói pályát választom – szerencsére nem így történt. Azzal az egy beszélgetéssel olyan ajtókat nyitott ki előttem, amelyeknek létezéséről sem tudtam. Olyan ember volt, aki akkor is mély benyomást tett rád, ha csak futólag ismerted. Furcsa ez a múlt idő, hiszen olyan fiatal volt. Remélem, van odaát, és ott már minden jó neki.”  (Tóth Orsi újságíró)

„Éva különleges figura volt… egyáltalán: figura volt. Ma, amikor valahogy mindannyiunkra ráborul az egyenszósz, ő mert különbözni, merte a saját útját járni. Ahogy sok pályatársamnak, nekem is sokat segített: például bedobta a nevem annak idején abba a poolba, ahonnan később a Playboyhoz válogatták a munkatársakat. Én azután is jóban maradtam vele, hogy segített nekem. Volt, hogy ő rángatott ki a bajból, és volt, hogy én őt. Két hete telefonáltunk, és megbeszéltük, hogy az ünnepek előtt még hívom. Ez a telefonbeszélgetés már nem fog összejönni. Éva, nagyon sajnálom. Bárcsak előbb megcsörgettelek volna!”  (Bus István újságíró)

„Azt hittem, lesz még alkalmam köszönetet mondani neked azért, hogy 19 éves zöldfülűként a csapatodba és a bizalmadba fogadtál, és hogy éveken át mindig nagyobb kabátot adtál rám, mert hitted, hogy hamar belenövök. Például amikor néhány hónap lelkes gyakornokság után több rovat felelősévé, nem sokkal később szerkesztővé neveztél ki. Vagy amikor életem legeslegelső interjújára nyugodt szívvel küldtél el Londonba, hogy egy hollywoodi sztárral beszélgessek. Tegnap bementem egy parfümériába, és beleszippantottam az ikonikus Chanel-illatodba. Sok szép emlék tört elő, és elöntött a hála érzése is. Köszönök mindent. Isten veled, Éva.”  (Tamás Anita újságíró)

„Évának különös érzéke volt ahhoz, hogy meglássa az emberekben a tehetséget, így adott igazi lehetőséget sokunknak a növekedésre, arra, hogy bebizonyítsuk a világnak, mit érünk. Huszonöt évesen lettem szerkesztő neki köszönhetően, és ő türelmesen terelgetett, amíg szükség volt rá, azután pedig hagyta, hogy szárnyaljak. De nem csak ez az oka, hogy mindig szeretettel gondoltam, gondolok rá. A feltűnő külső bátor, igazságos és szeretetteli szívet rejtett. Mindent köszönök, Éva, Isten veled!”  (Horváth Cecília szerkesztő)

„Én már akkor kerültem a Joyhoz szerkesztőként, amikor Éva nem dolgozott ott, de olvasóként mondhatom, hogy az ő általa vezetett magazinon nőttem fel, és ő volt az egyik oka annak, amiért szerettem volna a szakmában dolgozni. Barbie-babaszerű megjelenése feltűnő jelenséggé tette, úgy gondoltam, hogy ő aztán biztosan nagyvilági életet élhet menő főszerkesztőként. Később személyesen is találkoztunk, és akkor már tudtam, hogy sem az újságíró, sem pedig az ő élete nem olyan csillogó, mint korábban naiv kívülállóként azt hittem. Ennek ellenére jó volt látni, hogy sosem adta fel, és a pandémia kezdetén, amikor a legtöbben a sarki boltba is féltünk lemenni, ő mert nagyot álmodni, és új életet kezdett Görögországban. Szerintem ez a szívósság és a véleményének kendőzetlen felvállalása (még ha emiatt sok konfliktusa is akadt) jó példa mindannyiunk számára, hogyan lehetünk önazonosak. Sajnálom, hogy nem ismertem jobban, és már nem is fogom. Nyugodjon békében!”  (Hartinger Emese újságíró)

„Teljesen kezdő voltam, amikor Éva esélyt adott nekem, és szinte üres önéletrajzomra fittyet hányva felvett a Joyba állandó munkatársnak. Úgy gondolom, ma nem lennék többek között a noklapja.hu állandó szerzője sem, ha ő nem előlegezte volna meg nekem ezt a bizalmat. Azt a kezdőlökést, amit a Joyban töltött csodálatos évek adtak nekem, azóta is nagy értéknek tartom, és neki köszönhetem. Két napja hívogatjuk egymást a régi kollégákkal, és nosztalgiázunk sírva-nevetve. Ezeket az emberi kapcsolatokat, és azt, hogy együtt nőhettünk fel a magazinkészítéshez, Éva adta nekünk. Elképesztő karakter volt, néha talán megosztó is, de aki ismerte, az tudja, hogy hatalmas szíve volt. Sosem felejtünk el, Éva!”  (Lami Juli újságíró)

Kiemelt kép: Zsólyomi Norbert