A kerek évforduló évében biztosan többen írnak majd Nemes Nagy Ágnesről, talán azért is, mert évtizedekkel ezelőtt női alkotóként tudott szert tenni megkérdőjelezhetetlen tekintélyre. A kiszorítottság évei után, a hetvenes-nyolcvanas években ugyanis a magyar irodalom egyik nagyasszonya lett. Méghozzá úgy, hogy inkább kerülte a nyilvánosságot. Legendásan szigorú, tartózkodó nő volt, nem bírta elviselni, ha nőiségét bárki előtérbe helyezte, ha azon keresztül közelített a műveihez vagy hozzá. Nem költőnő volt, hanem költő. Én nem akarok csillogni, izzani szeretnék, írta Babitshoz, a költő halála után írt levelében. Babits vállaltan az ideálja volt, nem annyira formai közösség volt köztük, inkább az igényességben, a tágasságban hasonlítanak.
Vannak, akik hidegnek, túl racionálisnak érzik Nemes Nagy Ágnes verseit, tárgyszerűnek, pedig rengeteg szenvedély van bennük, és értő, figyelmes kíváncsiság. Nála a természeti kép nem csupán fákra, madarakra értendő, hanem a háztetők vonalára, az útra, mindenre, ami az emberen kívül van. „Ez itt a ház, ez itt a tó / ez itt az út, felénk futó…” Biztosan sok más szülő is olvasta a gyerekének ezt a gyönyörű verset, most veszem észre, mennyire rímel az én legkedvesebb Nemes Nagy-költeményemre, A visszajáróra: „Ez volt az asztal. Lapja, lába. / Ez volt a drót. Ez volt a lámpa. / Pohár is volt mellette. Itt van. / Ez volt a víz. És ebből ittam.”
Egy generáció reménye
Egy interjúban a verset kávéhoz hasonlította, amely egyszerre izgat és nyugtat, édes és keserű, van illata, zamata, és nem is hosszú. Az első költemény, amit négyévesen alkotott, így hangzott: „A büszke tehén a réten állt, csak állt.” Ennyi. A szülők ugyan vitatták, hogy vers-e ez egyáltalán, de ő kötötte az ebet a karóhoz, pontosabban a tehenet. Neki volt igaza. Ahogy a festő is elsősorban attól festő, ahogyan lát, a költő is valami hasonlóról ismerszik meg. Az a négyéves gyerek, amelyik büszkének látja a tehenet, képes az elvonatkoztatásra, tehát költő. Nemes Nagy Ágnes szerint költő az, aki nem hagyja abba a versírást, vagyis minden gyerek az valahol. A tehenet az amúgy pesti kislány egyik vidéki nyaralásakor látta. Református papok és ügyvédek voltak az ősei, szülei a Partiumból települtek át Trianon után. A családi otthon kemény és fullasztó légkörű volt, elsősorban az idegbeteg anya produkálta viharos jelenetek miatt. A sok gyerekkori szorongás, a mindig kitörni készülő vihar őt magát is labilissá tette, férje, Lengyel Balázs óvatosan, de több helyen is tesz erre utalást. Lehetséges, hogy az anyja okozta sérülések tették ilyen szélsőségessé a nőiességgel kapcsolatban, talán ezért nem akart gyermeket sem. A kislány Nemes Nagy Ágnes olvasója, sőt szerzője is volt Benedek Elek Cimborájának, rajongója Jókainak és Mikszáthnak, ezek is megmaradtak élete végéig. (Sokan talán meglepődnek, de a krimiket is szerette, Agatha Christie-t például.) Meghatározó éveket töltött az Áprily vezette Baár-Madasban, a gimnáziumi esztendők nemcsak nyelvtudását, de a tudáshoz való viszonyát is megalapozták. Igaz, eleinte sok baj volt vele, ezért a második osztály utáni nyáron elvégezte a harmadik osztályt, és ősszel ugrott egy évet előre.
