Vonzó feladat lenne a Kőbányai úti új iskola külleméről írni; képben és írásban felvázolni az olvasó előtt ennek a hipermodern, csaknem 10 millió forint költségen épült intézménynek minden részletszépségét, a földszinti, napfényben fürdő télikerttől kezdve a dúsan felszerelt fizikatermen és a zsibongóban beépített szekrényeken át, a kor szellemének és a leghaladottabb ízlésnek megfelelő művészi osztálydekorációig… Még hálásabb téma lenne párhuzamot vonni ,,jogelődje”, a hírhedt Pongrácz úti barakkiskola s a modern belsőépítészet e kis remeke között — összehasonlítva egyben a múlt s a jelen művelődéspolitikáját… Ha csak ezt a szépséget és érdekességet fedeztem volna fel itt, bizonyára csak erről írnék. De felfedeztem mást is, s erről a másról írni — még vonzóbb feladat.

Formális fegyelem — érzelmi sivárság

— Négy-öt évvel ezelőtt nagyon meg lehettünk volna magunkkal elégedve — meséli Drenyovszky Gyuláné igazgatónő. — Iskolánk híres volt fegyelméről. Ez nagy szó itt, Kőbányán, ahol a grandokon még ma is garázdálkodnak a huligánban dák; s nagy szó volt akkor, az ellenforradalom utáni zilált légkörben… Mégis, ekkor ébredtünk rá, hogy gyermekeink fegyelmezettsége formális, külsőséges, hogy a tetszetős máz alatt nem egyszer közöny, érzelmi sivárság rejlik… Hogy ezek között a szocialista módon viselkedni tudó gyermekek között sok az antiszociális lény: hogy a kifogástalan magatartás nem mindig takar kifogástalan jellemet.

Egymás iránti nemtörődömség, az „az ő dolga, mi közöm hozzá”; virágaitól megfosztott, kopár iskolaudvar, kirabolt madárfészkek, megkínzott állatok jelezték ezt az „érzelmi sivárságot”, sokszor vad ösztönök szabad tombolását ott, ahol már nem. érdemjegyeikkel és oklevelekkel mérték az embert.

Virágok és erkölcstan

Amikor az ország szülői és nevelői közvéleménye az iskolákban valamiféle új erkölcstan tanítását követelte szinte egyhangúan, itt, Kőbányán, az akikor még régi épületben működő tantestület már dolgozott ki „nevelési terv”-et. Szerényen csak így nevezte, s nem is verte nagydobra, hiszen csupán próbálkozásnak szánta. (Ez a „terv” — bizonyára a dolog belső törvényszerűségénél fogva, s nem véletlenül — sok tételében hasonlít a most kísérletképpen alkalmazott, a Pedagógiai Tudományos Intézet által kimunkált „Nevelési Terv”-hez.)

— Az elsőosztályosban el kell vetni a legelemibb közösséghez; a családhoz tartozás érzelmének magvat; a másodikos gyermek már képes bizonyos felelősségvállalásra: érezze magát felelősnek az osztályért; a harmadikost már elő lehet készíteni elvontabb érzelmek befogadására is: ismerje és szeresse meg tudatosan környezetét. lakóhelyét, kerületét, kerületének népét: a negyedikes ezen a kapun át jut el országa ismeretéig és a hazaszeretetig… Mindezt nem elvontan kezdtük tanítani, hanem a tananyagba ágyazva, annak egy-egy szálába kapaszkodva…

Ekkor kezdték el díszíteni iskolájukat. Ekkor kerültek az ablakokba az első virágcserepek, a folyosóra az első akvárium; a virágokat ápolni, a halakat gondozni —- ezek voltak talán az első lépések az érzelmi sivárság feloldása, a közös örömök és gondok — a közös érdekek felismerése útján; az új iskola pompás télikertje és elektromos fűtésű akváriuma ma is több, mint dekoráció…

A szülőket is valahol itt „fogták meg”. — Legyen szebb az iskolátok! — mondották nekik szülői értekezleten az osztályfőnökök, s azt is megmagyarázták, máért kívánják ezt. Nem értették meg első szóra.

— De bevezettük a havonkénti szülői értekezletéket, — mondja az igazgatónő. — S fokozatosan ismertettük meg velük céljainkat.

Nehéz gyerekek — nehéz szülők

Most kapcsolódik a beszélgetésbe Turiné, a X. kerületi Nőtanács elnöke.

— Az iskola célkitűzéséi nagyon egybevágtak a Nőtanácséval — mondja, — ügy éreztük, ez az a terület, ahol a legtöbbet segíthetünk.

Tévedés lenne azt hinni, hogy az anyák, akik egyenesen a gyárból, a gép mellől mentek el a Nőtanács szülői munkaközösségi megbeszélésére, ujjongásba törtek ki, amikor először hallották, hogy az iskolában végzett munka nem állhat meg a különböző célokra történő gyűjtéseknél. ,, Hát nem elég, hogy beküldök a gyerekkel havi öt forintot — panaszkodtak — mit akarnak most tőlem?! Még hogy én törjem magam azért, hogy annak a részeges Kovácsnak a gyereke ne csavarogjon?! Örülök, ha az enyém tisztességesen viselkedik…”

Rögös út vezetett az „én gyermekem”-től a „mi gyermekeink” felismeréséhez! Annak felismeréséhez, hogy az „én gyermekem” se lehet olyan, amilyennek látni szeretném, ha a „mi gyerekeink* tanulás helyett csavarognak, este a grundokon „galerikbe” verődve…

D. papa meséli, hogy a napokban valamelyik délelőtt fiának egyik osztálytársával találkozott az Egészségházban. „Beteg vagy?” — szólította meg a gyereket. Az vonakodva válaszolt, végül mégiscsak kibökte, hogy nem ő beteg, hanem a nagynénikéje, néki visz gyógyszert, de az anyukája azt mondta, hogy ha valaki kérdi, miért nem ment iskolába, hazudja csak azt, hogy ő vagy az édesanyja beteg…” Még aznap elmentem a fiú anyjához, s megmagyaráztam neki, milyen kárt okoz, ha gyermekét hazugságra tanítja” — mondja D. papa. „Ez a család ugyanis rám van kiosztva”.

Ennek pedig az a magyarázata, hogy a választmány tagjai felosztották egymás között a „nehezen nevelhető” szülőket; egy-egy választmányi tag felelős négy-öt családért.

Farkas papa teljes díszben

Ennek az újfajta szülői munkaközösségi munkának a jellemzésére hadd mondjak el néhány példát.

D-vel, a hatodikban, tavaly komoly bajok voltak. Osztályismétlő volt, korának, és testi erejének fölényével valósággal terrorizálta kisebb pajtásait. Farkas papa, aki az „új rend* értelmében gyakran vállalt ügyeletet az osztályfőnöki fogadóórán —, megállapította, hogy a védnöksége alatt álló D. család egyetlen felnőtt tagja sem mutatkozik soha az iskolában. Sőt, a részeges apa a szó szoros értelmében kidobta a szíves invitálásra menesztett hivatalsegédet is. Farkas papa ekkor teljes díszbe vágta magát; úgy látogatta meg a családot Az eredmény? A fiát minthogy nevelése a szüleinél sem volt megnyugtató kézben — intézetben helyezte el a szülői munkaközösség.

Mihályfi nagymama már második éve foglalkozik egy ötödikes kisfiúval, akinek a szülei dolgoznak és saját bevallásuk szerint sincs türelmük ahhoz, hogy a gyenge előmenetelű gyermeknek segítsenek. A fiúcska naponta jár fel a „nagymamához*. bemutatja a házi feladatait, felmondja a leckét.

A legutóbbi „nyílt hét* (ilyenkor a szülők kisebb csoportjai jelen vannak a tanításon és a napköziben) azt a felfedezést hozta, hogy a harmadikos L. Gyuri sehogyan sem tud a napközis gyermek társaságba beleilleszkedni. A szülői munkaközösség tanácsára a gyermeket otthontartották, két idősebb testvére vállalta magára felügyeletét.

Disznótoros pedagógia

Azért akadnak még hibák.

Néhány napja az egyik hatodikos fiú jókora csomaggal állított az osztályfőnöke élé: — Az édesapám tisztelteti a tanár urat és üzeni, hogy tessék jóétvággyal elfogyasztani ezt a kis disznótoros kóstolót.

A fiatal tanárnak megkeseredett a szája íze. Hát ez a „gyümölcse” a testület és a szülői munkaközösség sok évi fáradozásának?! Legszívesebben felbontatlanul visszaküldte volna a csomagot. Aztán hirtelen másít gondolt. Felderült arccal mondta a gyereknek:

— Mondd meg fiam az édesapádnak, hogy az osztály köszöni szépen a kóstolót! — Majd a fiúkhoz fordult. — No, gyerekeim, mikor rendezzük meg a lakomát?!

Véletlenül épp a disznótoros lakoma napján toppantam be az iskolába. Az egész hatodik osztály ott nyüzsgött a napközi konyhájában, a tanár úr pedig a hurkák és kolbászok feltrancsírozásával volt elfoglalva. Pontosan huszonöt részre osztotta a kóstolót.

— Ez is pedagógia. — mondta mosolyogva az igazgatónő. — Mert itt kezdődik és itt zárul be a kör. A szülőnél. Ugyanis az iskola és az ifjúsági mozgalom minden munkája kárba vész, ha a szülő nem érti meg, nem érzi át, és nem teszi magáévá a mi új nevelési eszméinket…

Ezen az úton pedig nagyot haladt az elmúlt években ez a nemcsak külsejében, hanem szellemében is új iskola.

Zsigmondi Mária