Ha jártál már valaha a francia fővárosban, akkor jól tudod, hogy az Emily Párizsban szirupos világának köze sincs a valósághoz – de ez nem is baj. Hiszen egy sorozattól vagy filmtől, főleg, ha romantikus komédiákról van szó, nem realizmust vagy éppen dokumentarista pontosságot vár az ember, hanem felhőtlen kikapcsolódást, ezt pedig nagyon is jól hozza a Netflix sikersorozata.
Azonban nem lehet szó nélkül hagyni néhány, a második évad végeztével már igencsak zavaró részletet, ami az arra nem annyira fogékony közönséget is kellemetlen fészkelődésre sarkalhatja, még akkor is, ha nem tudják pontosan, mi árnyékolja be ezt a csupa napfény álomvilágot.
Az ukránok lopnak, és ez nekünk sem jó
Arról már mi is írtunk korábban, hogy az Emily leginkább a bennünk élő előítéletekhez nyúlik, amikor a különböző nemzeteket ábrázolja. Mi másért is fordulhatna elő az, hogy ebben a világban minden francia karcsú, stílusos, és természetesen rengetegen viselnek csíkos felsőt, na meg az elmaradhatatlan piros svájci sapkát. Az amerikaiak ízléstelenül öltöznek, hangosak és nem tudnak viselkedni, de ami újdonság az első évadhoz képest, hogy az új epizódokban egy kicsit belerúgnak a kelet-európaiakba is. Feltűnik ugyanis Petra (Daria Panchenko), a kijevi lány, aki Emilyvel (Lilly Collins) egy nyelviskolába jár. Azonban az alkotók túl nagy szerepet nem szánnak neki, semmit nem tudunk meg a hátteréről. Egyetlen feladata az, hogy nevethessünk rajta, hiszen alig beszél franciául, azt is fura akcentussal (pont, mint Emily, de Petrának „vicces” a kiejtése, haha), furán öltözik (akárcsak Emily, de míg nála ez sikkes, Petránál olcsó hatású), és szeret fizetés nélkül távozni a luxusboltokból (amit természetesen Emily soha nem tesz). Ebből – nem nagy meglepetésre – nemzetközi botrány lett: „Az Emily Párizsban sorozatban van egy karikatúraszerű kép az ukrán nőről, ami elfogadhatatlan és sértő is” – mondta Olekszandr Tkacsenko, Ukrajna kulturális minisztere, és a hírek szerint hivatalos panaszlevelet is küldött a streamingplatformnak.
Persze mondhatnánk, hogy miért kell ennyire érzékenyen reagálni erre a részletre, hiszen ez csak egy kitalált karakter egy kitalált történetben, és minden józan eszű néző tisztában van vele, hogy nem minden ukrán lop. Mégis: az utóbbi években szerencsére egyre több szó esik a pozitív reprezentációról, amikor jó színben mutatunk be különböző kisebbségeket, ugyanis több felmérés is bebizonyította már, hogy ezek segítik az előítéletek ledöntését, ami pedig végső soron az idegengyűlöletet csökkenti. Magyarul: míg ha teszem azt, az ukránokat lopós, nem túl cizellált népnek mutatjuk be (bár viccesen), az erősíti az előítéleteket velük szemben (akkor is, ha ezek nem tudatosak), míg ha szimpatikus, becsületes karakterként látjuk viszont őket a filmvásznon, az csökkenti az ellenérzéseket. Az ukránt pedig nyugodtan be lehet helyettesíteni bármilyen más kisebbséggel is. Egy valamire talán jó volt Petra szerepeltetése – mert hogy a történet alakulásának szempontjából fikarcnyi jelentősége sem volt –, méghozzá az, hogy talán most
a magyar nézők is jobban át tudják érezni, milyen érzés, amikor a rasszizmus és a xenofóbia rosszabbik oldalán állnak, azaz amikor egy kelet-európait ábrázolnak sértő módon.
Mert ne legyenek illúzióink: Amerikában, de a nyugat-európai országok többségében is egy kalap alá veszik a keleti blokk lakóit, és ugyanúgy, ahogy egy átlag magyarnak sincs fogalma, hogy mi a különbség egy iráni vagy iraki között, úgy nekik is csak homályos elképzelésük van arról, hogy a magyar az egy teljesen külön népcsoport, és csak a határunk egy része közös Ukrajnával. Így tulajdonképpen ha az ukránokról (lengyelekről, szerbekről, románokról, stb.) mondanak rosszat, akkor azt kicsit rólunk is mondják. Ugye, milyen bántó tud lenni?
Kihipózott világ
Attól a pillanattól kezdve, hogy a közönség először találkozik Emily Cooperrel, egy gyakorlatilag teljesen hófehér világba nyer betekintést. Emily baseball-rajongó (hamarosan ex-) barátjától kezdve a főnökéig, Madeline Wheelerig (Kate Walsh alakítja), mindenki fehér a környezetében – ezt nem lehet szépíteni. És ez nem ér véget, amint elhagyja Chicagót. Az első évad során Emilyt elsősorban fehér kollégák veszik körül, munkája során összebarátkozik egy különc és híres idősebb tervezővel (aki szintén fehér), négy különböző férfival (mind fehér) kerül romantikus kapcsolatba, és egy ötödik (aki történetesen szintén fehér) leszólítja. Ja, és még egy ügyfél is küld neki fehérneműt, aki a főnöke nős barátja, és szintén fehér. De a folytatásban sem sokkal jobb a helyzet, bár valamennyire látszik az alkotók igyekezete, hogy – a Szex és New York reboot évadjához hasonlóan – színesítsék a szereplőgárdát.
Az Emily ugyanakkor nem annyira fehér, mint a Jóbarátok vagy a Szex és New York. Az 1990-es évek néhány legnépszerűbb sitcomjával ellentétben az Emily Párizsban valóban büszkélkedhet néhány nem fehér szereplővel és színésszel, köztük Emily legjobb barátnőjével, a cipzár-örökösnő/aspiráns énekesnő/és dadus Mindy Chennel (Ashley Park), valamint a munkatársával, Juliennel (Samuel Arnold). És bár Park Mindyjét öröm nézni a képernyőn – vicces, furcsa stílusa van, és imádja a jó bort –, mégis beleesik abba a csapdába, amit a színes bőrű karakterek, különösen a fekete nők, tesznek a tévében és a filmekben: gyakran ők csupán a fehér főszereplő kiszolgálására szolgáló kellékek, és többnyire nem is olyan érdekesek. És ez a szerep különböző formákat ölthet. Sok esetben a színes bőrű nőket bestie-ként vagy hype girlként használják, akik kizárólag a fehér főszereplő fejlődését szolgálják. Néhány esetben ezeket a színes bőrű nőket a fehér nőkkel szemben alternatív szerelmi érdeklődésként állítják be, gyakran olyan karakterként, aki meggyőzi a férfi főszereplőt arról, hogy tényleg szerelmes az említett fehér nőbe. Ahogy Kathleen Newman-Bremang, a Refinery29 szerzője írta egy 2019. januári cikkében a televízió szerelmi viszonyáról a középszerű fehér nővel:
„A színes bőrű nőknek kivételesnek kell lenniük, csak hogy bekerüljenek a műsorba, és még mindig háttérbe szorulnak olyan főszereplők mellett, akiket ösztönzőnek mutatnak be, csak azért, mert léteznek.”
Bár Mindy nem úgy jelenik meg, mint Emily romantikus vetélytársa, tagadhatatlan, hogy az ő szerepe a hype girl – valaki, aki a sorozat során felbukkan, hogy Emily önbizalmát vagy hangulatát erősítse, és bölcs tanácsokat adjon egy kávé vagy (a leggyakrabban) egy pohár reggeli bor mellett (elvégre Franciaországban vagyunk). A második évadban szerencsére nagyobb szerepet szánnak neki, kapott egy saját történetszálat, bár az kimerült annyiban, hogy a szegény gazdag lány énekelni próbál, miközben „megtérít” egy meleg(nek hitt) férfit is (nesze neked, reprezentáció).
A másik üdítő folt Alfie (Lucien Laviscount) felbukkanása: a színes bőrű férfivel Petrához hasonlóan a nyelviskolában találkozunk, és kivételes módon egyáltalán nincs elájulva Emilytől, de persze ő is jómódú és tanult, ráadásul a bankszektorban dolgozik. Ahogy persze telnek a részek, úgy változik meg ez is, de ne szaladjunk ennyire előre. Az egész sorozatban egyedül talán az ő karaktere az, aki nem tűnik kétdimenziós papírmaséfigurának, és hihető személyisége van – valószínűleg nagyban az őt alakító színésznek is köszönhetően.
Párizs sokkal színesebb – minden értelemben
A sorozat legnagyobb problémája, hogy bár úgy adja elő magát, mintha a valódi Párizst mutatná be, ez nem is állhatna távolabb a valóságtól. Mint ahogy Alfie is mondja: „London legalább őszinte, nem akarja többnek mutatni magát, mint ami. Párizs viszont többnek akar látszani”. Emily viszont gyorsan kontrázik, hogy a férfi csak azért gondolja így, mert nem ismeri az „igazi Párizst”, ami csupa báj és sikkes forgatag – nagy kár, hogy ez koránt sincs így. A valóság kevésbé csillogó, de mindenképpen színesebb. A KSH adatai szerint lakossága (2,1 millió) nem sokkal több, mint Budapesté, de a népsűrűség 6,5-ször magasabb a magyar fővárosénál, lakói 15 százaléka pedig külföldi. Mivel az ország számtalan gyarmattal rendelkezett főleg az afrikai kontinensen, nem csoda, hogy a bevándorlók nagy része színes bőrű.
A sorozatban azonban nyoma sincs ennek a változatosságnak, és ezzel pont azt lúgozták ki az alkotók, ami Párizs egyik esszenciáját adja, mégpedig a multikulturális sokszínűséget.
Bár a Brookings 2001-es, a franciaországi faji politikáról szóló tanulmánya szerint a nem európai és nem fehér demográfiai arányok nem érik el az olyan országokét, mint például az Egyesült Államok, a lakosság legalább 5 százaléka nem európai és nem fehér, és az országot „Európa első bevándorló nemzeteként” emlegetik. Bár az ország etnikai és faji statisztikák gyűjtésének tilalma megnehezíti a demográfiai adatok pontos leolvasását, egy 2014-es Quartz cikk megjegyezte, hogy az ország otthont ad egy folyamatosan növekvő fekete lakosságnak, valamint a kontinens legnagyobb zsidó és muszlim népességének is, ami még hihetetlenebbé teszi azt a tényt, hogy Emily Párizsban csak fehér jövőbeli szerelmekkel és barátokkal találkozik.
Azzal pedig, hogy a sorozat figyelmen kívül hagyja a faji sokszínűséget egy olyan országban, mint Franciaország, elszalasztja a lehetőséget, hogy értelmesen és hitelesen foglalkozzon a rasszizmus és a faji egyenlőtlenség kérdéseivel. A sorozat bemutatója óta sok kritika érte Emilyt, amiért egy elszigetelt, amerikaias világban él, mivel a francia nyelv ismerete, a kultúra megbecsülése és a szokások megértése nélkül költözik Párizsba. És nagyjából ugyanígy közelíti meg a faji kérdéseket is, azzal, hogy Collins karakterét a majdnem teljes fehérség buborékjába csomagolja. Csakhogy ahelyett, hogy utalnának Emily faji tudatosságának hiányára, mint ahogyan azt teszik, amikor az amerikai identitásáról és a francia kultúrával kapcsolatos tudatlanságáról van szó, a sorozat egyszerűen úgy dönt, hogy egyáltalán nem foglalkozik a fajjal, nem is beszélve arról, hogy külföldön élő fehér nőként milyen kiváltságokkal rendelkezik.
Szirupos mese ide vagy oda, a nem fehér emberek szerepeltetése és a megfelelő reprezentáció nagyon is fontos. Hiszen a mesevilág lényege pont az, hogy minél színesebb legyen, nem igaz?
Forrás: stylist.co.uk, digitalspy.com, fashionmagazine.com
Kiemelt kép: Netflix
