Hanna a legifjabb Covid-generációba tartozik, a sűrűjét igazából megúsztuk vele. Az első tajtékban, amikor még a játszótereket is becsukták, csecsemő volt, miatta nem telt komótosabban az alig két hónap házi őrizet. Mostanában meg, amikor cifra kihívások elé állít az élet, általában szerencsénk van. Legutóbb éppen a nagymamánál voltunk Borsodban, amikor telefonált a hivatal, hogy Hannát, mint bölcsődei kontaktszemélyt, karanténba zárták. Itthon ki se mozdulhattunk volna, ott megmentett minket az udvar meg a kert. Dermedt szőlőlugasok között estünk-keltünk, idomítottuk Linzer kutyát, naponta alig negyven-ötven jutalomfalattal háláltuk meg neki, amiért pazarul meg se mozdul, vagy parádésan szunyókál, könnyed erőszakkal dagadtra etettük a macskát, összeszedtük azt a néhány téli tojást, és hálából, amiért a pipik ilyen zimankóban is tojtak párat – nagyapa örömére –  szórtunk fél zsák méregdrága morzsolt kukoricát az egyre unottabban a semmibe meredő tyúkok elé.