A középkor nagyasszonya, az olasz Medici Katalin volt az, aki drogistákat alkalmazott férje, II. Henrik francia király udvarában, hogy az illatos növények virágaiból, leveleiből vagy éppen fakéregből, gyökérből szépítőszereket készíttessen. Ezzel nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a francia kozmetikai ipar világvezető szerepre tegyen szert.

Kedvenc parfümjét bizonyos Frangipani mester készítette, akit egy növény neve tett halhatatlanná. Ez a virág nem más, mint a frangipáni, vagy tudományos nevén a Plumeria, amelynek édes, fűszeres illata minden trópusi vidéket körbeleng. A frangipáni hosszan tartó virágaiból készítik a hawaii lányok a vendégváró virágfüzért, de ugyanúgy láthatók polinéz lányok hajába tűzve is.

Make-up a természetből

Az európai királynét jóval megelőzve, a természeti népek hölgyei pontosan ismerték a „csábítás trükkjét” megkönnyítő növényi illat- és festékanyagokat. Miből állt például a korabeli rúzs? Hát az ajakrúzsfa (Bixa orellana) magvát körülvevő bordó magköpenyből. Ezt csupán ki kellett áztatni, és máris rendelkezésre állt a piros kence. Ugyanerre a célra használták a hibiszkusz (Hibiszkusz rosa-sinensis) mindenhol bőségben nyíló virágait: a piros szirmokból pamacsot készítettek, és ezzel dörzsölték be az arcot és az ajkat. Arra is rájöttek, hogy ha a virág szirmait leforrázzák, és azzal öblítik át frissen mosott hajat, az csillogóan selymessé válik. Ezzel még koránt sincs vége a virág praktikus hasznosításának. Amikor ugyanis meleg égövi vidékeken is divatba jött a cipő viselet, a hibiszkusz szirmaival fényesítették a cipőt. Délkelet-Ázsiában „shoeshine flower”-nek, azaz cipőfényesítő virágnak is nevezik.

Ha már az arcpirosítóknál tartunk, érdemes megemlíteni, hogy idehaza a falusi asszonyok is leleményesnek bizonyultak, ha szépítkezésről volt szó: a pirosítógyökér (Alkanna) kivonatát – amelyet eredetileg bárányok megjelölésére használtak, és homokos mezőkön tenyészett – rúzsként kenték az ajakra, és kenőcsöt színeztek vele. 

Hajfestéshez hennacserjét

Az indiai nők ugyancsak találékonyak voltak a környezetükben föllelhető szépítőszerek alkalmazásában. Az illatos virágú, kecses hennacserje (Lawsonia) leveleit mésztejbe áztatták (meszel egyébként a bételdió rágásához is használtak), miáltal azok vörös színűvé változtak. Hajfestésen kívül körömpirosításra is használták. Ki hitte volna, hogy a körömlakkozás divatja immár több évezredes? 

Néhány afrikai országban járva, riasztó látvány fogadja a fehér utazókat. A nagylevelű emeletfa (Terminállá catappa) Indiából származó, de Afrikában és más trópusi tájakon meghonosodott fa kérgéből fekete festékanyagot vonnak ki, amellyel – az afrikai szépségideáinak hódolva – a fogakat festik feketére!

Túl ezen, az emeletfa jóízű, mandulához hasonló terméseit főzve és pirítva fogyasztják szerte a trópusokon.

Arcpakolások Poppeától

Az arcpakolás szintén nem mai keletű találmány. Az ókor asszonyai már régen feltalálták azokat a bőrkényeztető szereket, amelyeknek mai, szintetikus változatait mi a drogériában szerezzük be. Állítólag Poppea, Néró császár felesége volt az, aki különböző növények és gabonafélék őrleményéből, némi élesztő és méz hozzáadásával fiatalította az arcát. Nincs új a nap alatt! – tapasztalhatja az, aki ma egy natúra- vagy gyógynövényboltban természetes alapú kencét keres. Egyre gyakrabban látni rozs-, árpa- vagy más gabonacsíra alapú készítményt.

A szeplők halványításának, eltávolításának legeredményesebb módja a liliomvízzel való arcborogatás – ezt még a falusi fruskák is tudták!

Ógörög majoránnás dezodor

A dezodor sem mai felfedezés. A görög és a római hölgyek sok fűszernövény illóolaját használták a kellemetlen izzadtságszag elfedésére. Erre alkalmazták a borsos menta, a kakukkfű, a majoránna vagy akár a közönséges borostyán kivonatát.

A Magyar Királyné Vize

Nagy Lajos királyunk édesanyja, Erzsébet volt a Magyar Királyné Vizének (Aqua Regime Hungáriáé) névadója. A rozmaringból készült kivonatot ő ugyan köszvényes fájdalmainak enyhítésére használta, de később divatos illatszerként került bele az európai főúri hölgyek csiszolt kristályüvegcséibe. A történet szépséghibája, hogy ezt a rozmaringvizet a franciák találták fel…

Virágolaj a konyhából

Ne higgyük, hogy az illatszergyártás valami bonyolult művelet lett volna! Tulajdonképpen odahaza, a konyhában is megpróbálkozhatnánk saját illatszerünk előállításával. Az ókorban olajjal megtöltött főzőedénybe tették az illatos virágokat, leveleket, gyökereket, majd az olaj a melegítés során átvette a növények aromáját. Ma elsősorban az aromaterápiában használják az ilyen módon előállított virágolajakat.

A másik módszer a lepárlással készülő illatszer, amely perzsa eredetű. A középkorban számtalan „vizet” készítettek ily módon, elég csupán a rózsavizet, az ibolyavizet, a gyöngyvirágvizet vagy a rozmaringvizet említeni. 

Grasse-i emlék

Aki a dél-franciaországi Azúrparton nyaral, ne sajnálja a kitérőt Grasse-ba, ebbe a tüneményes, girbegurba utcákból álló városkába! Itt működik egy híres illatszer-manufaktúra, amelyben a növényvilág ezernyi fajtájából „kotyvasztják” a különlegesnél különlegesebb illatú parfümöket. Nemcsak virágokat, leveleket vagy hajtásokat lehet látni az üstökben, hanem gyökérdarabokat, különböző fák kérgeit, gumókat és azonosíthatatlan szárítmányokat. Ebből az egyvelegből keletkezik az az aranyszínű, áhított, csábító folyadék?! – kérdezhetjük joggal elképedten. A turista itt nemcsak a gyártási folyamattal ismerkedhet meg, hanem fogalmat alkothat arról, milyen lehetett egy középkori kolostor vagy egy udvari drogista „boszorkánykonyhája”.

Lovas Katalin

Kiemelt kép: Fortepan / Fortepan