Fáradtnak látszotok. Egy teát?

Krisztián: Azt megköszönöm. Tegnap hajnalban keltem, mert kilenckor már kezdődött a fellépésünk a Csík zenekar három tagjával a Várkert Bazárban. Iszonyú nehéz ötven gyerek figyelmét lekötni! Ezzel eddig nem is voltam tisztában. Ráadásul kétfenekűnek kell lennie a műsornak, mert a gyerekek szülei is szórakozni szeretnének, ha már eljöttek.

A Belefér egy pici szívbe című gyerekverskötetedből játszottatok?

K: Igen. Innen a zenekar neve is: Pici Szív Tánczenekar. Szabó Attila megzenésített tőlem néhány verset, amíg karanténban volt otthon, és Hanna lányom úgy táncolt rájuk, hogy gondoltam, ezt más gyerekeknek is hallaniuk kell. Hanna már két és fél éves, bölcsődébe jár. Múltkor én vittem be reggel, mert egyébként a feleségem szokta, és csak úgy repült a cseresznyés szekrénykéje felé, mutatta, az az övé. Borzasztóan élvezte, hogy valamit jobban tud, mint én.

Akkor ezt most én írom meg elsőként, nem te… Laci, te kávét kértél.

Laci: Pedig nem érzem, hogy különösebben fáradt lennék. Megszoktam, hogy folyton dolgozom, most is több vasat tartok egyszerre a tűzbe. Áprilisban megszűnik a Kistehén zenekar, most már publikus, mert egy ideje elkanyarodtam a pop-rocktól a személyes hangvételű zene felé. Különösen a középkori muzsika vonz, mert akkor a természet és az ember még közel állt egymáshoz. Már húszévesen is kacérkodtam a gondolattal, hogy megtanulok egy régi hangszeren játszani. A kamarazenekarommal már évekkel ezelőtt elindultunk ebbe az irányba, Ég az erdő című albumunk már ennek jegyében született. Személyes hangvételű, érzelmekkel telített, balladisztikus dalok hallhatók rajta. Most éppen egy új lemezt szeretnék összeállítani, de közben meg prózát is írnék, nem tudom eldönteni, melyiknek álljak neki előbb.

Furcsa kettősség ez nálad. Egyik oldalon a pop-rock, a reklámfilmek, a Sziget fesztivál, a másikon meg a vidékhez való vonzódás.