„Érjenek rá!” – üzenem újévi köszöntés gyanánt a kedves (gyereknevelő) Olvasóknak az idei első „találkozás” alkalmából. Ezúttal e sorozat jegyzeteiből néhány fércekben maradt, ha úgy tetszik, lépcsőházi gondolatot osztanék meg önökkel. Úgy vélem, nem érdektelen tények és tudomások belső működésünkről, gyerekeink (és magunk) viselkedéstanának hátteréről.

Alakul a kötődés

Régóta ismert az etológiában, a madaraknál, hogy például a tojásból éppen kibújt kiskacsa kisebb-nagyobb erőfeszítéssel azonnal követi anyját vagy a műanyát, ami akár egy nagyobb cukrosdoboz is lehet. A kiskacsa nem tehet másként, ugyanis az imprinting, azaz a teljes életre történő bevésődés töredék idő alatt kialakul. (Hetek, napok helyett órák is elegendők.)

„Emberre” lefordítva: amit mi egy kis késleltetéssel, vágyakozással teli várakozással érünk el (s nem azonnal kapunk meg) – s ez bizony, a várakozás erőfeszítés a javából! –, annak sokkal nagyobb lesz a becsülete, az értéke, a fontossága: kialakul a ragaszkodás. Erre alapozódik majd a kötődés. Ennek az érzésnek a hormonális hátterét is ismerjük már. Ez a hormonunk az oxitocin, a humán etológusok a hűség hormonjának nevezik. Ez szabadul fel a kismamáknál a szülésnél.

S milyen csodálatos tervező elme a természet vagy a teremtés: az együtt szülő apukáknál is (pontosan megmérve a vérben) ugrásszerűen megnő az oxitocinszint. Ez már nemcsak a kötődést és a hűséges viselkedést (viselkedésrepertoárt) alapozza meg, hanem az elköteleződést és a hosszú távon történő kitartást is segíti.