Szex a szexhullámon túl

A szexhullám esztendőkkel ezelőtt a nagyvárosok utcáit is elárasztotta. A szivárványsajtó, amely tarka színei miatt kapta ezt a nevet, vagy amelyet kedvenc hőse után Soraya-sajtónak is neveznek, szép időben valóságos utcai aktkiállítást kínált és kínál ma is a kamaszoknak és turistáknak. A szexhullám tetőzése idején, nálunk is minden NSZK-t járt turistát, riportert kifaggattak: járt-e Hamburgban, járt-e a Rieperbahnon, és igaz-e, hogy… A mondat folytatását rendszerint férfiak intézték férfiakhoz. Senki ne vádoljon álszentséggel, előre bocsátom: a szolidabb női normákat tavaly is, idén is betartottam.

Csak éppen: tavaly valamivel több várakozással, kíváncsibban, mint az idén. És ez a változás a jelek szerint nemcsak rám jellemző. Tavaly egy zsúfolt hamburgi premier-moziban láttam az iskoláslányok szexuális tapasztalatszerzéséről forgatott, dokumentumfilm álarcában pornográfiát árusító, de tagadhatatlanul érdekes „Schulmädchen-riport”-ot: az idén egy tátongóan üres moziban a pszichológiai leplekkel kendőzött „Őszinte interjút”. Áldokumentumfilm ez is, mint a szexfilmek „igényesebbnek”, „realistábbnak” kendőzött, leplezettebb többsége. Csakhogy, most már, — mivel pontosan tudtam, hogy a vásznon mindent lehet, s a gyártók mindent meg is mutatnak — engem sem ért semmiféle meglepetés. Ha csak az nem, hogy sosem sejtettem, hogy az ábrázolás sematizmusa és a lélekrajz naivitása, a művészi fantázia hiánya, ilyen töretlenül képes megőrizni mindenfajta szituációban az unalmat.

Igaz, a német szex-áruházak azóta sem mentek csődbe. Beata Uhse boltjaiban változatlanul fogy a porno könyv, film, hanglemez, valamint a szerelemre serkentő mindenfajta varázs és pótszerek sora. Újabban még a pénzért vásárolt szerelem pótszerét is hirdetik a férfivásárlóknak — „élethű” műanyag partnerek formájában. A kereslet a jelek szerint nem szűnt meg, legfeljebb csökkent. A szexkereskedelem császárnője kintjártamkor egyébként is inogni érezte trónját. Férje, állítólag Beata hűtlenségének viszonzására, ifjabb partnernőt választott, s mellékesen még vagyoni végkielégítést is követelt. Ez a reklám talán ideig-óráig újra Beátára irányította a közvélemény reflektorát, ám a szexhullám tetőpontjára ez sem sodorhatta vissza. Úgy tűnik, hogy az összes tabuk felborítása után az áradat parttalanná vált. A tiltás megszűnt varázsát a legrafináltabban összeállított, ám tematikusán szükségszerűen korlátozott választék is csak ideig-óráig pótolhatta. Az érzékek felcsigázásához később egyre brutálisabb eszközök kellettek, s ezután lassanként másfelé vonult az ár: a városok után most állítólag vidéken hódít.

A maxi-szex után már betört a nagyvárosokba a mini-szex keveseket vonzó szélsősége, az aszkézis. Szezoncikk ez is, bár a korábbi divatoknál kevesebb üzleti lehetőséget kínál. És valószínűleg még kevésbé hat a szélsőségektől mindig is riadózó középrétegekre. 

Emancipáció

Világszerte, így az NSZK-ban is divatba jött a közelmúltban, az emancipáció témája. Vizsgálják, kutatják, propagálják a tömegkommunikáció és a tudomány eszközeivel, s a nők érdekeinek szószólóit még az sem tartja vissza, hogy egy legutóbbi közvéleménykutatás szerint a férfiak háromnegyed része ma is legszívesebben visszakergetné a nőket a konyhába. Elsőnek természetesen — a saját feleségét. Az egyik nőnek a konyhát, a másiknak a képeslapok címoldalát kínálja, legalábbis elvben, a konzumtársadalom propagandája. A gyakorlatban azután a két véglet között, milliók kerülnek a futószalag mellé, a pult mögé, százezrek a katedrára.

Nem kívánom olvasóim türelmét számokkal igénybe venni, de a helyzet körvonalazására mégis jelzem, hogy míg a középiskolások, érettségizők 40 százaléka lány, a nőtöbbségű NSZK egyetemein csak minden negyedik végzős tartozik a gyengébb nemhez. (A doktorátusnál a helyzet még rosszabb, mindössze 16 százalék nő kapja meg a rangot jelentő két betűt.) Ha ugyan valóban nemünk gyengeségét bizonyítja a tanulmányaikat félbeszakító nőhallgatók nagy száma. De még ez az adat is szépít, ha nem tesszük hozzá, hogy a felsőfokú oktatásban részesülő nők 50 százaléka pedagógus, 16 százaléka egészségügyi dolgozó (többségében gyógyszerész), további 16 százalék pedig úgynevezett szellemtudományokkal foglalkozik. Az iparban foglalkoztatott nőknek 5,3 százaléka szakmunkás, az ipari szakoktatásban részesülő lányoknak 77 százaléka a hagyományos női szakmákban nyer képzést.

Az emancipáció divatjának legkomolyabb eredménye, hogy a közelmúltban egy-egy lépéssel mégiscsak közelebb kerültek egymáshoz a női és férfi keresetek. A legrosszabbul természetesen itt is a többségben levő, hagyományosan női iparágakban foglalkoztatott lányok, asszonyok jártak, hiszen az ő esetükben nehezebben bizonyítható az egyenlőtlenség. A női bérek lemaradásának igazolására létezik az iparban egy varázsige, amely úgy hangzik: „Leichtlohngruppe”. A besorolások ennek jegyében, nemcsak a végzett munka nehézségi fokától függenek — hiszen a megnevezés valójában erre utal — hanem attól is, ki végzi a szóban forgó munkát. Barátaim mesélték, hogy ugyanabban az autógyárban a kocsik ajtajának fényezése könnyű munkának számított, a tetőé nehéznek. Nem mintha mást, vagy másként kellett volna csinálni, csak éppen, az ajtók felelőse történetesen nő volt. Az egyenlőtlenség a munkában töltött évek után, a nyugdíjba is elkíséri az asszonyokat. Az áttekinthetetlenül bonyolult német nyugdíjtörvényben külön kiskapu van arra, hogy még a férfiakkal azonos keresetű nők se kaphassák meg az őket munkájuk szerint megillető nyugellátást. Munkában töltött éveik egy részét ugyanis nem saját teljesítményük, keresetük, hanem a női átlagbér alapján számolják el.

Férfitársadalomban élünk

Az eddigiek alapján félve tettem fel beszélgetőpartnereimnek a kérdést, mi a helyzet a női vezetőkkel?

— Minálunk egy nő akár szövetségi kancellár is könnyebben lehet, mint középszintű vezető az áruházi szakmában — válaszolja Irene Schlupp. — A mi cégünk, a Kaufhalle, tízezres, főként nőket foglalkoztató gárdájában például egy százalék alatt van a női vezetők száma. De őszintén meg kell mondanom, hogy ez nem a felső vezetésen, hanem inkább az asszonyokon múlik. Nagy gondban vagyunk, valahányszor egy nőt jelölnénk a szakmai továbbképző tanfolyamra. Az asszonyok — még ha képzettségük megfelelő is — húzódoznak a vezető állással járó nagyobb megterheléstől, felelősségtől. Mondom, még női kancellárt is könnyebb lenne találni, mint áruforgalmi vezetőt…

A szónoki fordulat tetszetős, de az igazság mégis az, hogy a nő a politikában talán még kívülállóbb szerepre kényszerül, mint a gazdasági életben. Mert bár a választók többsége (21,1 millió) nő, az 518 tagú parlamentben mindössze 35 mandátum jutott a szépnemnek. Ez a bizonyos 6,8 százalék, a történelem folyamán a legalacsonyabbak közé tartozik, összehasonlításul: 1919-ben a képviselők 9,6 százaléka, 1933-ban 3,5 százaléka, 1948-ban 10,8 százaléka nő. Az utóbbi években a nők arányszáma, sajnos, legjobb esetben stagnál. S tegyük hozzá, hogy a képviselőnők között egy sincs 40 év alatt, s mindössze egy van, aki még nem töltötte be a 45. évét. Az anyáknak felnőtt gyermekeik vannak, de a többség egyedülálló nő, özvegyasszony. Foglalkozását tekintve, a képviselőnők több mint egyharmada háztartásbeli. Férfitársadalomban élünk… — vallják még a mandátummal rendelkező kevesek is, akik optimizmusukat inkább csak a távoli jövendőből merítik. Ők már aligha fogják megostromolni a nőket a vezetéstől, döntéstől távoltartó falakat.

Női vezetők azért természetesen akadnak. Még a miniszteri bársonyszékben is. De a közvélemény a kisebb rangban levőket is inkább kivételnek tartja. Barátnőm, Haide nevetve mesélte, hogy munkahelyén, az Akademiker Gesellschaft távoktatási intézetének hamburgi igazgatói irodájában hányszor köszönnek rá azzal a látogatók:

— Jelentsen be, kérem, kisasszony, az igazgató úrnál! — S ha ilyenkor felnéz, rácsodálkozik az érkezőre, az rendszerint azzal vonul vissza: — Ha ő nem fogad, akkor legalább valakinél, a vezető urak közül…

És többnyire hümmögve veszik tudomásul, hogy a szőke kisasszony, dr. Haide Blechschmidt, az igazgató.

Pedig a pedagóguspálya, akárcsak nálunk, az NSZK-ban is elnőiesedett. Csakhogy, amíg nálunk a tanítás a nőknek életre szóló hivatás, kint a pedagógushiány egyik oka, hogy a tanítónők — a többi között saját gyerekeik megoldatlan elhelyezési, nevelési problémái miatt — átlagosan öt esztendőt töltenek csak a pályán.

Az a bizonyos 218. §

„Minden asszonynak joga van rá, hogy saját testével rendelkezzen, — minden gyereknek joga van rá, hogy szívesen fogadott újszülött legyen, — minden férfinek joga van, csak akarata szerint apává lenni.”

Ezzel a hármas követeléssel kezdődött a kölni rádió Emancipáció 70′ című műsora. Valóban — jelenleg a női egyenjogúságnak is a drákói 218-as § eltörlése az aktuális kulcskérdése. Azok a nők, aki láthatóan mindenfajta korlátozás nélkül áruba bocsáthatják a testüket, az élet lényeges vonatkozásában nem rendelkezhetnek vele. Aki teherbe esik, legfeljebb titokban, vagy külföldön szabadulhat meg nem kívánt terhétől, mert a művi abortusz szigorúan tilos. Az illegális abortuszok számát természetesen nem tartja nyilván semmiféle statisztika. De a társadalmi tapasztalatokkal rendelkezők általában évi 500 ezer és 1 millió körül becsülik.

A haladó erők ebben a kérdésben már régebben szövetséget kínáltak a német nőknek. Szenzációt szimatolva, vagy őszinte segítőszándékkal, de a sajtó, a rádió, a tévé is országszerte napirendre tűzte a hírhedt 218-as § revízióját. A tömegek követelte változtatásnak a legszilárdabb ellenfele az egyház. Megvallom, meglepett, amikor egy kölni templomban, a hitéletet propagáló röplapok között egy 218-as feliratú kiadványt találtam. Csak elolvasás után jöttén rá, hogy az egyház a tömegharc és az agitáció baloldalon meggyökeresedő módszerét vette csak át, nem pedig tartalmát. Állásfoglalásuk egyértelmű: szigorúan ragaszkodnak a művi abortuszt mereven tiltó, mindenfajta méltányosságot elvető törvényhez.

Az asszonyok nevében nem olyan régen 90 ezer aláíró követelte: töröljék el, vagy legalábbis módosítsák a drákói rendelkezéseket. A francia nőkhöz hasonlóan, német közéleti személyiségek, értelmiségiek, színésznők, újságírónők és diákok éltek a sajtóban az önfeljelentés módszerével, és a nyilvánosság előtt vállalták azt, amit normális körülmények között felesleges hirdetni. A szakszervezet, amely sokáig vonakodott az állásfoglalástól, elvileg már csatlakozott a módosítást követelő tömegekhez. A parlament napirendjén a közeljövőben szerepel a kérdés, s az asszonyok milliói azt remélik, ha nem is a döntés teljes szabadságát, de legalábbis, a terhesség betöltött harmadik hónapjáig, az egészségügyi és társadalmi indítékok tekintetbevételét sikerül törvénybe iktatni.

— Az eddigi vitának és a tiltakozó mozgalmaknak máris lényeges eredménye — magyarázza Ruth Keller, az Unsere Zeit című kommunista lap újságírója —, hogy a közvéleményben egy újabb tabut megdöntött, és ugyanakkor lényeges szociális problémákat is felszínre hozott. Érdekes és talán jellemző is, hogy a textil- és ruházati dolgozók szakszervezetének kongresszusán, most először, férfi delegátusok tették szóvá a megelőzés terén tapasztalt visszásságokat és a gyerekintézmények hiányát is.

Mert igaz ugyan, hogy a pirula elvben, orvosi receptre mindenki számára hozzáférhető, de a gyakorlatban csak privát orvos írhatja fel, feltéve, hogy vallásos világnézete nem akadályozza ebben. S a privát receptre, természetesen, teljes áron kell megvenni a gyógyszert. Ami pedig az óvodák helyzetét illeti… nos erről talán valamivel részletesebben.

Óvoda, minden harmadiknak

A lakótelep- és üzemépítkezéseknél újabban hatósági normák szabják meg a megépítendő garázsok minimális számát. És ezzel a ténnyel minden városlakó egyetért. Csak éppen, olyan is akadt, aki megkérdezte: vajon miért nem lehet a családok szempontjából létfontosságú, járulékos szociális beruházásokat, például a kötelezően létesítendő óvodai férőhelyek számát is, ilyen módon szabályozni? Első helyen a lakótelepi igények állnak, mert az üzemi gyermekintézmények funkcióját és társadalmi hatását a szakszervezeti aktivisták egy része újabban megkérdőjelezi, mondván, hogy a nagy nehezen megszerzett óvodai férőhely még „röghözkötöttebbé”, még kiszolgáltatottabbá tenné a munkahelyükhöz most már gyermekeik érdekében is ragaszkodó dolgozó anyákat. Sok esetben még az óvodai férőhely se veszi le a dolgozó anyák válláról a gondot. A 8—12-ig, vagy legfeljebb még 2—4-ig üzemelő gyermekintézmények ugyanis, még az egy műszakban dolgozó anyáknak sem kínálnak megoldást. Hiszen a gyermekeknek köztudomásúan ebédelni kell, és egyetlen munkahelyen sincs két-három órás ebédszünet.

A dolgozó nők és anyák száma azonban ennek ellenére növekszik az NSZK-ban is. Míg 1950-ben a női munkavállalók 77 százaléka 20 év alatt volt, 1969-ben a foglalkoztatott nők fele volt csak fiatalkorú. Ez az egyetlen adat is tükrözi, hogy a nők ideiglenesnek tervezett munkavállalása — egyre gyakrabban válik életformává. A dolgozó anyák, állami, városi segítség híján, nemegyszer önerőből oldják meg a problémákat. Nem a becsben tartott nagymamákra gondolunk — az NSZK-ban eléggé ritka az egy fedél alatt élő, több nemzedékei család —, hanem például az anyai társulásokra. Ez azt jelenti, két kisgyerekes mama együtt vállal el egy teljes munkaidejű állást, s egymást váltják a pultnál, vagy a pénztárban, s közben a hét első felében az egyik, második felében a másik asszony az ügyeletes mama. A gazdasági élet munkaerőszükséglete és az anyák munkavállalásának nehézsége hozta létre sokfelé a háziasszonyműszakok beállítását. Ezek keretében az otthon dolgozó feleségek a férj, vagy más családtagok műszakjának végeztével, 3 és 22, vagy 5 és 22 óra között állnak a futószalag mellé. Többnyire fáradtan, de legalább nyugodt szívvel.

Másféle szülői öntevékenység az, amelyről Ruth Keller mesélt. Az elmúlt évben a sajtó többször hírt adott az óvodafoglalási akciókról. Köln egyik városrészében például, ahol egyetlen óvoda sem volt, s a lakosság hónapok óta hiába sürgetett valamiféle intézkedést, a fiatal szülők egy csoportja elfoglalt egy üresen álló helyiséget az egyetemen. Itt azután három hónapig felváltva biztosították a környékbeli gyerekek felügyeletét. A hatóságokhoz pedig ultimátumot intéztek: addig megszállva tartják az önkényesen elfoglalt termeket, amíg nem nyílik a kerületben óvoda. Az illetékesek legelőször a vendégmunkások gyerekeinek iskoláját áldozták volna fel óvoda céljára. A szülők azonban ezt nem fogadták el. Kitartottak a maguk szervezte alkalmi gyermekintézménynél, amelyet az óvodától (Kindergarten) való megkülönböztetésül gyerekraktárnak (Kinderladen) neveztek. S tavaszra végül is a szülők győztek: megépült a városrész első óvodája.

S ha már az óvodák kapui ennyire szűkek — mert még a hivatalos statisztika sem tagadja, hogy csak minden harmadik igényjogosult gyermeknek tudnak helyet biztosítani — a társadalom progresszív, a jövőért és a gyermekekért felelősséget érző tagjai joggal követelik, hogy legalább közvetlenül a beiskolázás előtt biztosítsák minden gyereknek a tanulásra előkészítő óvodai esztendőt. Hatéves korban úgyis minden gyerek — és minden kisgyerekes család — életében új gondok kerülnek szőnyegre.

Földes Anna

Kiemelt kép: Fortepan / N. Kósa Judit