Kristóf megérkezik a kávézóba, és váratlanul elővarázsolja táskájából az Oscar-szobrocskát. Előttem egy rádiós műsorban járt, szabadkozik, ott kérték, hogy vigye be. Megilletődve veszem a kezembe a világ egyik leghíresebb, eddig csak képernyőn látott kisplasztikáját. Karcsú és súlyos…
Kevesek büszkélkedhetnek ilyennel a világon.
Gondolhatod, hogy meglepődtem, amikor elnyertük! Még nem voltam harmincöt éves, a pályám elején jártam. Nem számítottam rá, és a felmérések is azt mutatták, hogy az öt jelölt közül legfeljebb a harmadik befutók lehetünk. Hálás voltam, hogy ott lehettem a szakma legnagyobb díjátadóján Hollywoodban, és részemről ezzel meg is elégedtem volna. Egyszer csak meghallottam a Mindenki angol címét: Sing! Mivel nem vagyok extrovertált típus, ilyen helyzetekben robot üzemmódba kapcsolok, és igyekszem kizárólag a feladatra koncentrálni. Így mentem fel a színpadra átvenni a díjat.
Hasonlítható az akkori izgalmad ahhoz, amit január 6-án, első nagyjátékfilmed, Az unoka premierje előtt éreztél?
Számomra mindig azok a legizgalmasabb pillanatok, amikor végre a nézők elé kerül a filmem. Ha hallom, hogy ülnek a poénok, tud menni a történettel a közönség, hogy valamit elindított az emberekben, és még a folyosón is erről beszélnek. Az a legnagyobb ajándék egy rendezőnek.
Azt gondolná az ember, egy Oscar után azonnal megkínálnak lehetőségekkel. Erre a filmre mégis öt évet kellett várni.
Pedig bőven kaptam lehetőségeket, sorjáztak a hollywoodi forgatókönyvek, akadtak köztük egészen szuperek is, én azonban mindig azt kérdeztem magamtól: Biztosan azt akarom, hogy ez legyen az első filmem? Ez vagyok én? Általában hallgatok a belső hangomra, ami megmondja, mi a helyes.