Minden élőlény, a legapróbbtól a legnagyobbig, génekből áll – nagyon leegyszerűsítve, ezek olyan információk, amik alapján a szervezet felépül és működik. Az egyes szervezetek génállománya az evolúció során folyamatosan változik, reagálva a környezet támasztotta kihívásokra. A mezőgazdaság és az állattenyésztés szinte a kezdetek óta épít a kedvező tulajdonságok tudatos átörökítésének gyakorlatára: a szelekció általi nemesítés a maga nemében szintén a gének tartós megváltoztatására törekszik. Bár a szelekció természetes folyamat, de ettől még a természetben maguktól nem jöttek volna létre a ma ismert, gazdag terméshozamú haszonnövények, és a farkasból az ember közreműködése nélkül soha nem lett volna csivava. A nemesítésnél egy fokkal „drasztikusabb”, viszont gyorsabb beavatkozás a keresztezés: ezt olyan fajokkal lehet megtenni, amelyek keresztezhetők egymással, azaz természetes úton lehetnek utódaik – őket nevezzük hibrideknek. A tudomány fejlődése lehetővé tette, hogy génszerkesztéssel olyan fajokat teremtsünk, amelyek természetes úton (szelekcióval vagy keresztezéssel) nem jöhettek volna létre. A GMO (Genetically Modified Organism), azaz genetikailag módosított élőlény úgy jön létre, hogy egy adott fajba egy másik faj génjét, az úgynevezett transzgént ültetik be.

GMO-generációk

Aki a génmódosításról az alapélményeit mozifilmekből merítette, bizonyára borzongással gondol a génszerkesztés technológiájára. Holott a génmódosítás alapvetően az ember érdekeit hivatott szolgálni – elsősorban a mezőgazdaságban, de a gyógyászatban és tudományos kísérletekben is használják.

– Praktikusan, amikor GMO-ról beszélünk, azt olyan növényekre értjük, amelyek állati takarmányként vagy élelmiszerként előfordulhatnak a kereskedelemben – mutat rá a professzor. – Ezek jellemzően nagy tömegben, monokultúrában termeszthető haszonnövények: búza, kukorica, szója, cukorrépa, burgonya, repce, gyapot, rizs.