Éltem én tizenötmillió éve? A bécsi Természettudományi Múzeum tárlójában egy csiga mászik az örökkévalóság felé. Pont ennyi idős. Tizenötmillió évesen nyilván nem fáj a háta. A nyugdíjfolyósítás is abbamaradt. A régi osztálytársak közül senki sem él. Unokái meg dédunokái is őskövületek. Nem őt vádolják azzal, hogy őskövület. A Mitrella viennensis bevándorló csiga. A Bécs helyén zsibongó ősóceán áramlataival sodródott ide Észak-Afrika partjairól. Galambcsiga. Mintha keresztezéssel jött volna létre. Galamb és csiga reménytelen szerelme, mely minden várakozás ellenére beteljesedett…
Megyek a bécsi utcán, mint fényfüzérekre, roppanós kolbászkákra és forralt borra vágyó karácsony-turista. Ámulni rénszarvasfogatokon, égig érő karácsonyfákon, üveggömbök sokszorozódó sziporkázásán.

Frászt. A karácsonyi látványpékség bezárt, fényflitter elvétve, a fákat ki kellett tenni a ház elé, hogy elvigyék a szemetesek. Összeszecskázzák, és megy a híres-neves állatkertbe. Melyik állat eszik fenyőt? Hódok? Nem mézgásodik be a foguk? Vagy alom lesz belőle?

Kismamaként ballagok, megszülni titkomat. Miért pont én? Nagyanyám romantikus végakarata. Odahaza nem beszélhettem a küldetésről. Halálos ágyán megesketett, hogy megteszem. Kész Jókai-regény. A kőszemű asszony unokája.