A hölgy előkelő(sködő), finomnak álcázott, amúgy semmi különös. Az ürességet cinizmussal, a keserűséget poénkodással palástolja. Eleinte nem szeretjük egymást, talán utáljuk is. Fölénnyel kezdi, könnyekkel zárja a beszélgetést.

– Maga nem élt évekig külföldön, nem tudhatja, micsoda poklot járnak az asszonyok a férjek önzése, uralkodásvágya miatt. A férfiak kora reggel eltűnnek, késő este térnek haza. Közben jönnek a telefonok: négy vacsoravendéget hozok, legyen minden kész. Puff! – Ma nem érek haza időben, legfeljebb éjfél körül, mert fogadás lesz. Vagy: vasárnapra nyugodtan szervezz programot a gyerekkel, mert én egész nap hivatalos vendéggel leszek. Szóval, úgy él a feleség, mint egy ugrásra kész cseléd, közben szüntelenül mosolyogni kell.

– De megismer egy idegen országot, világot lát, van ideje a gyerekeire, önmagára, tanulhat, nincs őrlődés a munkahely és a család között.

– Folytatom. Nem az unalom, a szerelmi háromszögek, a gyerekekkel kapcsolatos gondok teszik tönkre az asszonyokat, hanem az ital. A külügy rosszabb, mint a vendéglátóipar. Itt hivatalból kell koccintgatni. A férjek többsége rákap. – Ugorj be hozzánk egy drinkre! – mondják egymásnak, meg hogy az ital fertőtlenít… Aztán addig fertőtlenítenek, míg nem tudják abbahagyni.

– Minden általánosítás hamis. Ismerek olyan külügyest, aki egyáltalán nem iszik, pedig rengeteg fogadásra jár.

– Akad ilyen is, de higgye el, fehér holló. Én már kétszer költöztem vissza az anyámékhoz. A külszolgálaton túlzottan megismertem a férjemet. Ha itthon maradunk, talán nem megy tönkre a házasságunk.

Egy idegen ország idegen kórházában

– 1984-ben nevezték ki a férjemet sajtóattasénak. Hat hónapos terhesen utaztam vele Londonba. A kislányunk egyéves volt, még nem tudott járni – meséli Várkonyi Ildikó. – Érkezés után hat héttel megindult a szülés. A kisfiam koraszülöttként jött a világra egy londoni kórházban.

Ildikó magabiztosan néz a szemembe, úgy mesél a történtekről, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne egy idegen ország idegen kórházában, ismeretlen orvos segítségével szülni. Mivel számomra mindez nem természetes, csupa aggodalmaskodó, női kérdés jut az eszembe.

– Nem félt a repülőn nagy pocakkal?

– Bevallom, szorongtam egy kicsit, de csak azért, mert túl sok hatásos amerikai filmet láttam, melyekben vad légi viharok közepette szült egy kismama.

– Egy ismerősöm nyilatkozatot írt alá a repülőtéren, mert másállapotban csak a saját felelősségére szállhatott a gépre.

– Engem nem sokkoltak ilyesmivel, talán azért, mert csak a hatodik hónapban voltam.

– Minden nőnek erőt ad, ha ismeri az orvost, a kórházat…

– A hivatalsegéd felesége szintén gyermeket várt, azonnal a szárnya alá vett. Elvitt ahhoz a szülészhez, aki már évek óta vezette a magyar asszonyok szüléseit. Amikor megtudta, hogy a vártnál korábban szállítottak kórházba, elrohant a férjemhez, vigasztalta, tartotta benne a lelket. Bagó Klárának hívják, soha nem felejtem el a jóságát. A kisfiam egy hónapig volt kórházban, de szerencsére semmiféle komplikáció nem volt vele. Ma már első osztályos, egészséges, remekül sportol. Engem angol szokás szerint hazaengedtek a szülést követő napon, majd rendszeresen jött hozzám a bába, később a védőnő. Naponta!

– Megviselte, hogy nélküle tért haza?

– Nem, mert tudtam, jó helyen van. A kórház dolgozói elősegítették, hogy bensőséges kapcsolat alakuljon ki közöttünk. Bármikor bemehettem a fiamhoz, akár hajnalban, akár éjszaka, az inkubátorból is kivehettem. Soha nem várakoztattak, csak felvettem az előkészített műanyag kötényt, megmostam a kezem a fertőtlenítőoldatban, s már magamhoz is ölelhettem a gyerekemet. Boldogan tapasztaltam, hogy az orvosi szemlélet anyaközpontú.

Két dudás nem fér meg egy házasságban

Szeretnék valami panaszt kicsikarni Ildikóból. Nem megy. Pedig itthon anyák és anyósok tüsténkednek az újszülöttek körül, ő viszont a férjén kívül nem számíthatott senkire.

– Megható volt a kolónia segítőkészsége. Ismeretlen emberek csöngettek be hozzánk egy fazék levessel vagy egy komplett ebéddel az ételhordójukban. A követség egyik titkárnője rendszeresen elvitte Julcsi lányomat a játszótérre. A nagykövet kijelentette, hogy a szülés utáni héten látni sem akarja a férjemet, törődjön velem és a gyerekeivel. A párom később is igyekezett segíteni, de ő gyógyíthatatlan munkamámorban szenved, rengeteget dolgozott a követségen. Örültem annak, hogy minden időmet a gyerekeimnek szentelhetem, ezt itthon nem engedhettem meg magamnak. Soha nem volt „falkórom”, időnként szabad szombatokat kaptam a férjemtől. Hajnalban nekivágtam a városnak, bámultam a kirakatokat, beültem egy színházi matinéra, hamburgert ebédeltem.

– Nem félt attól, hogy lemarad a férje mögött?

– Nagy szerencsém, hogy angol-spanyol szakot végeztem az egyetemen. Lubickoltam az angol nyelvben, ha kitettem a lábam az utcára, máris a szakmámat gyakoroltam. Nem sokat ültem otthon a gyerekeimmel. Gyakran jártunk a babaklubba, ahol angol kismamákkal ismerkedtem meg, részt vettünk a követségi gyerekrendezvényeken. Barátságokat kötöttem a játszótéren, a gyerekeim óvodájában, színházi matinékra, sportolni vittem őket. Londonban rengeteg a lehetőség, csak meg kell keresni a pénztárcádnak megfelelőt! Ha a férj külügyes, a feleségnek tudnia kell, hogy két dudás nem fér meg egy házasságban. Nálunk a párom munkája a meghatározó, de ettől nem vagyok kevesebb. A Londonban töltött éveknek is köszönhetem, hogy itthon jól megélek szabadúszó tolmácsként.

Közelkép

Az okos, értelmes kisfiú öt évet élt a szüleivel Indiában. Angol nyelvű iskola-előkészítőbe járt, remekül haladt, elég jól írt angolul, százig számolt. Épp hatévesen került haza, s egyből bepottyant a magyar iskola első osztályába. Minden megváltozott körülötte, furcsállta az itthoni tanítási szokásokat, nem találta a helyét. Angolul sem beszélt többé, szégyellte, hogy más, mint a többiek. Amikor az iskolában aranyesőt kellett rajzolni, sokáig törte a fejét, majd gondosan rajzolt egy kék égboltot, melyből szép, kerek aranypénzek potyogtak. A társai kinevették, ez fájt neki. Nem tudta megmagyarázni, hogy Indiában nem honos az aranyeső…

Self made woman

Önmegvalósító asszonyok… Férj és család nélkül vágnak a nagyvilágnak. Sokan sajnálják őket, néhány rosszkedvű diplomatafeleség féltékeny rájuk. Kriegler Györgyi – harmincon innen, huszonötön túl – öt évig dolgozott Japánban titkárnőként a nagykövet mellett. Az édesanyja pánikba esett, amikor értesült a lánya döntéséről. Megbánta, hogy közgazdasági szakközépiskolába járatta, hogy angolul és franciául tanult, átkozta a percet, amikor felvételizett a Külügyminisztériumba. Könnyek, viták, Györgyi mégis elröppent. Az édesanya két év múlva boldogan rótta Tokió utcáit, remekül érezte magát a lányánál vendégségben.

– Japán felejthetetlen élmény. Minden szabad időmet arra fordítottam, hogy megismerkedjem az országgal és az emberekkel – meséli Györgyi. – Beiratkoztam egy alapfokú japánnyelv-tanfolyamra, hogy ne csak angolul beszéljek a végtelenül kedves, barátságos japánokkal. Színházba, moziba, társaságba jártam, sokat kerékpároztam, túráztam, minden reggel futottam, emlékezetes barátságokat kötöttem. Úgy éltem, mint egy ösztöndíjas fiatal, legfeljebb nem az egyetemi órákon üldögéltem, hanem nyolctól ötig keményen dolgoztam a követségen. Tokióban nagyon egyszerű az élet, rengetegen közlekednek kerékpárral, a hetven körüliek éppúgy kocognak, mint a fiatalok. Itthon is megpróbálkoztam a hajnali futással, de amikor öt-hat dühödt kutya vágtatott utánam, abbahagytam.

– Egyedül volt egy tízmilliós fővárosban. Mit csinált karácsonykor? Ki ápolta, ha megbetegedett?

– Soha nem éreztem magam magányosnak. Az első hetek nehézségein kedvesen átsegítettek a kollégáim. A külképviseleteken legalább annyi a sikertelen házasság, mint itthon. Néha áldottam a sorsot, hogy nem vagyok férjnél. Akadt azért állandó udvarlóm, egy magyar származású egyetemista. Tokióban jöttem rá, hogy a világ ezerszínű, csak figyelni, látni és tanulni kell. Rám ragadt a japánok szorgalma, mióta hazajöttem, letettem a francianyelv-vizsgát is. Mit csináltam karácsonykor? Úgy emlékszem, vendégeskedtem valahol. Alig voltam beteg. Bár egyszer nagyon belázasodtam. Úgy remegett a kezem, hogy beleöntöttem az ágyba az egész bögre forró teát… Átjött az egyik kollégám felesége, ő ápolt.

– Huszonegy éves volt, amikor kiment. Nem félt attól, hogy a legszebb évek elsuhannak? Ilyenkor szokás itthon férjhez menni, gyereket szülni.

– Azt tapasztaltam, hogy ebben az életkorban köttetnek azok a házasságok, amelyek négy-öt év múlva felborulnak, hogy helyet adjanak az általában sikeresebb második házasságnak. Akad persze kivétel… Én Tokióban szabad és jókedvű voltam. Biztos, hogy lesz gyermekem, de semmiféle szabály nem írja elő, hogy harminc alatt kell szülni. Ha megint huszonegy éves lennék, újból nekivágnék Japánnak.

Közelkép

Távoli ország, nehéz terep. A követség egyik lakásában magas, csinos, rosszkedvű kamaszlány:

– Számomra istencsapás, hogy az apám külügyes. Tizennyolc éves vagyok, se szakmám, se érettségim, csak két gimnáziumi osztályt végeztem. Egy évet töltöttem itt a szüleimmel, de nem ment az iskola, ezért otthon hagytak az anyám bátyjánál. Szörnyű volt. Hiányzott anyu, állandóan lógtam, megbuktam, újból kihoztak. Nem tudok rendesen angolul, nincs nyelvérzékem. A húgomnak minden sikerült. Kicsi volt, amikor kijöttünk, tudja a nyelvet, jól tanul. Én Magyarországon hagytam a barátnőimet meg egy fiút… Ebben az országban nem tanácsos egy fiatal lánynak egyedül kóborolnia. Itthon ülök, nézem a tévét. A kolónián csak kicsi gyerekek élnek, nincs társaságom. Ha anyu nem vállalt volna munkát… és lett volna ideje rám, minden másképp alakul. De hajtották a pénzt, drága az élet. Most beállt a családi csőd. Apám őrjöng, mert’anyám úgy döntött, hogy hamarabb hazamegyünk miattam. Otthon leérettségizem levelezőn, valahogy behozom a kiesett éveket.

Cherchez la femme!

– Mit tesz a Külügyminisztérium azért, hogy a feleségek is megtalálják a helyüket az idegen országokban? – kérdezem Emri Miklóst, a személyügyi főosztály vezetőjét.

– Sokat, de még nem eleget. A szép evésre, a tálalás és vendéglátás fortélyaira évek óta a Gundel étteremben készítik fel a kihelyezettek feleségeit. Újabban együtt hívjuk be a házaspárokat, hogy mindkettőjüket megismerhessük. Felhívjuk a figyelmet a buktatókra, a nyelvtudás fontosságára, a gyereknevelés várható gondjaira, s arra, hogy külföldön az asszonyokra főszerep vár. A jövőben tanfolyamokat akarunk szervezni a feleségek számára, ennek célja a pszichológiai előkészítés lesz.

– Miért mondja, hogy a feleségekre főszerep vár?

– Minden házaspár számára próbakő a külföldi kihelyezés. Egy jó házasságnak használ az egymásrautaltság, de ahol gyenge az érzelmi és intellektuális kapocs, gyorsabban felborul az egyensúly, mint itthon. Külföldön nem tudnak elmenekülni a konfliktusok elől, nincsenek kéznél a szülők, a barátnők, a haverok, akik elsimítják a bajokat, elterelik a figyelmet a problémákról. Meggyőződésem, hogy külföldön csak az a kollégánk tud színvonalasan dolgozni, akinek biztos a családi háttere. Egy besavanyodott, unatkozó vagy éppen uralkodni vágyó feleség mellett a legkiválóbb férfi is összeroppan. Ha egy követségen nagyon rossz a hangulat, pletykák, áskálódások keserítik a hétköznapokat, érdemes elbeszélgetni a nagykövetnével. Bölcsen mondják a franciák: cherchez la femme… Keresd a nőt…

V. Kulcsár Ildikó

Kiemelt kép: Fortepan / Bencze László

Nők Lapja 1992/5. (Forrás: Nők Lapja archívum)