Az Anya-e vagy felér egy terápiával, és ha orvoslással foglalkoznék, receptre írnám fel minden anyának. Legfőképpen azért, mert hihetetlenül felszabadító élmény. Ha jobban belegondolok, az anyaságban igenis van valami teátrális, legfőképpen amiatt az elképesztő érzelmi hullámvasút miatt, amely vele jár. Márpedig az érzelmi hullámvasút fantasztikusan működik a színpadon, akkor is, ha nem ármány és szerelem, nem szenvedélyek vihara, hanem kisebesedett mellbimbók, bömbölő csecsemők és sikertelen altatási kísérletek szolgáltatják a drámát. Ami a színpadiasságot illeti, én is rengeteg új hangszínt, hangsúlyt és hangerőt fedeztem fel magamban, amelyeket gyermektelen életemben nem használtam, sőt, a létezésükről sem tudtam. De még akkor sem gondoltam bele, amikor mindennapossá váltak az életemben, hogy mennyire jól hangoznának a színpadon. Az anyasághoz nem árt némi színészi képesség sem, hiszen ez egy szerep (vagy legalábbis szeretik annak hívni), amelyből lehetőleg minél kevesebbszer kellene kiesni, és amelyben rengeteg mindent kell napi szinten eljátszani. Többek között azt is, hogy ébren vagyunk.

Az Anya-e vagy című monodráma arról szól, hogy egy átvirrasztott éjszakán egy anya elmeséli, mi történt vele a terhesség, a szülés és az első egy év során. A darabnak minden szava igaz. Három anya saját sztorijaiból állt össze a történet: Bakonyvári Krisztina, a rendező, Róbert Júlia, a dramaturg és az író, valamint az előadó Huzella Júlia történeteiből. De valójában a világ összes anyájának történeteiből, hiszen akinek van gyereke, az biztosan talál olyan pontokat a monodrámában, amelyekkel vagy röhögve vagy sírva (vagy egyszerre mindkettő), de maximálisan azonosulni tud. 

Nevessek vagy sírjak?

Az anyaságban rengeteg vicces dolog van, csak ezek nagy részével az a baj, hogy leginkább akkor viccesek, ha nem velünk történnek. Amikor más meséli, amikor kívülről látjuk, az hihetetlenül szórakoztató. Átélni ugyanezt azonban sokszor elviselhetetlenül idegtépő. Egyik este például a kislányom majdnem egy órán keresztül nem bírt elaludni. Aztán kezdtem úgy hallani a szuszogásából, hogy ott van a fény az alagút végét, hamarosan eljön a happy end, mindjárt elalszik. Erre egyszer csak felült az ágyában és tágra nyílt szemekkel, csilingelő hangon a következőt kérdezte: „anya, az elefántoknak miért nincs hátizsákjuk?”. Azt hittem, ott helyben elpattan az agyamban egy ütőér, pedig ha filmben láttam volna ezt a jelenetet, biztos szakadtam volna a röhögéstől. 

Fotó: Getty Images

Az Anya-e vagy legnagyobb titka talán ez. Hogy minden drámai pillanatot megvív helyettünk Huzella Júlia, nekünk pedig csak néznünk kell, de kívülről nézhetjük, és úgy adhatjuk át magunkat a történéseknek, hogy tulajdonképpen fejből tudjuk őket, de most az egyszer nem velünk történnek. Hősünk lemegy ennek az élethelyzetnek a legaljára, és felmegy a legtetejére, és nem fél megmutatni, hogy ez az érzelmi skála széles, mint az Egyenlítő. És ez a darab talán másik legnagyobb erénye. Hogy szembenéz azzal, hogy az igazság néha csúf, de ez is a történet része. Hogy

az anya nem olyan csodalény, aki éjjel-nappal mosollyal az arcán repked a rózsaszín felhők között, mert az anyaság minden pillanata maga a mennyország.

Hanem az anya olyan csodalény, aki néha üveges tekintettel mered maga elé és undok, szenved, mert megváltozott nemcsak a teste, hanem a lelke is, marcangolja magát, amiért néha borzalmas anyának, sőt borzalmas embernek tartja magát, és néha elviselhetetlenül magányos, mégsem hív vissza napokig. Az Anya-e vagy ezt mind visszaadja, anélkül, hogy mártír szerepben mutatná meg az anyát. Azért olyan telitalálat, mert igazi.

Miért kell ezt nézni?

Meggyőződésem, bár nem vagyok se filozófus, se pszichológus, hogy az anyaság részben azért sodor mindenkit ilyen szürreális és sokszor fájdalmas lelkiállapotba, mert rettenetesen komolyan próbára teszi az ember önbizalmát és önértékelését. Az egyik legrosszabb érzés az anyaságban, hogy akár naponta többször is szembesülhet vele az ember, hogy rossz anya (legalábbis saját maga szerint rossz), és ennek sok-sok önmarcangolás, önvád és tépelődés az eredménye. Ezt a nagyon nagy érzelmi amplitúdót, és ezt a sok negatív érzést, amely az anyasággal jár, a világ is csak viszonylag mostanában kezdi nevén nevezni és elfogadhatóvá tenni. 

Nemrég készül egy norvég kutatás, amelynek keretében mintegy 85 ezer nőt vizsgáltak a terhességtől gyermekük első három életévének végéig. A vizsgálat nagyrészt arra vonatkozott, hogy mennyire van hatással a gyerekük az önbecsülésükre. A kutatás eredménye meglehetősen elkeserítő. Nagy általánosságban arra mutatott rá, hogy

a nők önbizalma a terhesség előre haladtával egyre csökken, majd a szülés utáni első hat hónap végére újra emelkedni kezd, ezután azonban ismét hanyatlásnak indul, és a gyerek első három életévében tovább csökken.

Szerencsére a csökkenés nem végleges, de tény, hogy az anyaság egyik legnagyobb megpróbáltatása az, hogy az ember folyamatosan megkérdőjelezi, alkalmas-e erre egyáltalán, és sokszor arra jut, hogy nem.

Az Anya-e vagy és a hasonló tematikájú színdarabok és filmek azért csodálatosak és hiánypótlók, mert ezen a sok önvádaskodáson rengeteget enyhítenek. Kiteszik a reflektorfénybe azokat a pillanatokat is, amelyeket az anyák legszívesebben az óceán mélyére temetnének, annyira cikinek tartják magukat miattuk, és ezzel elfogadhatóvá teszik azt is, ami érzésünk szerint sokszor elfogadhatatlan. 

A szóban forgó monodrámában az is jó, hogy nagyjából 40 ember nézi egyszerre ebben a kicsi színházban. A közönség részesévé válik a színpad intimitásának, együtt sír és együtt nevet a hősével. Miközben az Anye-a vagyot néztem, az is élményt adott, hogy figyeltem a közönség reakcióját. Kicsit sajnáltam, hogy nagyon kevés férfi volt jelen, de abban biztos vagyok, hogy aki eljött, az nem bánta meg. 

Néhány évvel ezelőtt megnéztem a Netflixen Amy Schumer Growing című stand upját, ami leginkább a terhességéről szólt. Legközelebb az általam egyébként igen nagyra tartott humoristának is elmondom, hogy az Anya-e vagy sokkal viccesebb.

Kiemelt kép: Getty Images