Az elmúlt év végén a Facebookon végigsöpört a babát magukra kötöző apukák cunamija. A rengeteg fotó bennem is megmozdított valamit: olyan emlékek és érzések törtek rám miattuk, amibe jó volt újra és újra fejest ugrani.
Benyitok az ajtón, munka után, délután öt felé. A kedves és nyugis kislányunk négy hónapos. Ledobom a cuccaimat, beviszem a konyhába a bevásárlást. A levegőben babaillat úszik, amibe használt pelenkák kipárolgása rondít bele. Kiviszem a használt pelenkákat. A kedves és nyugis kislányunk pedig rázendít. Mindig ugyanakkor: háromnegyed öt után néhány perccel. Nem éhes, el van látva, minden rendben. Míg korábban egy kicsit elkenődtem ettől, mert valahol mélyen azt gondoltam, nekem szól az üzenet, hamar megtalálom a módját, hogy legyen teljes nyugalom újra. Leheveredek a kanapéra, és mellkasomra helyezem a babát – a sírás pedig azonnal abbamarad. Érzem, ahogy az apró test egyre nyugodtabban veszi a lélegzetet, hallgatja a szívverésem, és olyan érzésem támad, mintha boldog lenne tőle. Ettől aztán én is boldog leszek. Bámulom a plafont, a pulzusom lezuhan, és érzem, ahogy a szívem megmelegszik, és ez a melegség kipumpálódik az artériáimon, először csak a mellkasomba, aztán eljut a végtagjaimig, sőt a hajhagymáimig. Olyan, akár egy forró aranyfolyam, mint egy hasznos és ártalmatlan kábítószer, mint egy csodálatos nyugtató, ami úgy nyugtat, hogy közben eufóriát is okoz. Tíz perc kell, és már alszom is, de ez a kisbabás apukák álma, amikor az agy egyik fele folyamatosan készenlétben van, és ugrásra készen várja, ha a gyerek netán a másik oldalára fordulna a kiságyban. Ez a szeánsz aztán beépül a napirendbe – ami az anyának is jó, mert olyankor ő is megszabadul egy időre a gyerek életben tartásának 0–24 órás szolgálatától, és képes üveges tekintettel lábujjkörmöt lakkozni, vagy éppen megnézni két részt valami sorozatból. (Vagy szundikálni egy kicsit.) Sosem értettem azokat az apákat, akik fennen hangoztatták, hogy nem tudnak mit kezdeni két év alatti gyerekekkel, merthogy „nem lehet kommunikálni velük”. Mi ez, ha nem a kommunikáció egyik legmagasabb foka, láthatatlan kis kötélszálak összekötése, majd kigubancolhatatlan összecsomózása?
