Az én gyerekkoromban Erdélyben egyáltalán nem volt lencse. Nem tudom, miért, édesapám azt mesélte, hogy a kommunisták betiltották, a lencsét is, meg a spárgát is, ennyi elég is volt, hittem neki, ha betiltották, akkor betiltották. Azt is mesélte, a lencse a legfinomabb dolog a világon, aki egyszer is eszik belőle, többé nem felejti, olyan mennyei csemege. De én ezt úgysem fogom sose megtudni, mert nem lehet sehonnan szerezni. Cinkostársak lettünk, lencséről álmodoztunk; vörösborban fogjuk megfőzni mazsolával, mondta apám. A gondolattól is összefutott a nyál a számban, pedig a vörösbort csak a marhapörköltből ismertem, de a mazsolához baráti viszony fűzött. Az óvodában egyszer én játszhattam a bátor kis mazsolaszem szerepét, miután kiváltam a kiscsoportosok piros fonállal jelképesen háromszögbe kötött szőlőfürtjéből. Aztán hogy, hogy nem, egyszer csak hozott valaki Magyarországról lencsét. Már a formája is csalódás volt, nagyobbnak, szebbnek, mesésebbnek képzeltem, nem ilyen kicsi szürke pasztilláknak. Aztán megfőztük, mazsolával, vörösborban, úgy, ahogy elterveztük. Szétfőzött barna massza, benne barnás, puffadt mazsolaszemek. Próbáltam várakozással teljes lelkesedéssel belekanalazni. Az ízére nem emlékszem, csak a keserves kiábrándulásra, hogy nem, ez nem a legfinomabb dolog a világon.
Akkor apám kiszeretett a lencséből, úgyhogy legközelebb csak egyetemista koromban, az egyik legkedvesebb tanáromnál, Peter Dohertynél találkoztam a lencsével, aki szemeszter végén mindig meghívta magához a diákjait. Vacsorát főzött nekünk is. A lakásában a bejárat mellett állt egy hatalmas könyvespolc, tele szakácskönyvekkel. Peter nevetve mondta, hogy azért ott vannak a szakácskönyvek, mert azokat kell először menteni, ha leégne a ház. Az a fajta lelkes tanár volt, akitől nemcsak az angol-ír irodalmat lehetett megtanulni, hanem azt is, hogy lehet még hetvenhét cseppet kifacsarni a látszólag már kiürült whiskey-s üvegből, és rendes genovai pestót is nála ettem először. De az est szenzációja nekem mégiscsak a lencse volt. Úgy mentem oda, hogy én nem szeretem a lencsefőzeléket, de aztán Peter behozott egy hatalmas római tálat, leemelte a fedelét, és abban fahéjas lencse illatozott. Amikor belekanalaztam, olyan ízt éreztem, mint korábban soha. Akkor találkoztam először a római kömény és fahéj kettősével – kisebbfajta megvilágosodás volt. Peter persze elmondta a receptet, de akkor még nem volt konyhám, és pláne sütőm, ahol órákig készülhetett volna a lencse, de azért úgy-ahogy megjegyeztem magamnak.
