Tóth Erzsébet Fanni pszichológusként és társadalomkutatóként a múlttal foglalkozik, de nem a történelmi események érdeklik, hanem a traumák ma fellelhető nyomai. Nemrég jelent meg a saját családja és a falubeli ismerősök történeteiből, Vibók Ildivel közösen írt könyve, a BeszÉLJ! (Alcíme: Hogyan tárjuk fel a családi múltat? Műfaja: fejlődésregény). Részt vesz a háborúkban megerőszakolt nők emlékműve zsűrijében, és nagy erőkkel intézi a Femspace nevű női közösség ügyeit. Mindezt egy óvodás és egy kisiskolás kislány édesanyjaként és a Sigmund Freudról elnevezett egyetem oktatójaként, Bécs harmadik kerületében.
Lesz emlékműve a háborúkban megerőszakolt nőknek, ön a pályázat egyik zsűritagja. A háborús nemi erőszak a tabuk tabuja. Lehet, hogy ennek is köze van ahhoz, hogy ma is sok nő inkább elhallgatja, ha megerőszakolták? Mintha neki kellene szégyellnie…
A témát a köztudatba Pető Andrea könyve és Skrabski Fruzsina filmje emelte be, illetve még előttük Polcz Alaine, ezután indult el egy diskurzus. Ideje volt. Miközben nincs olyan település az országban, ahol ne lenne világháborús emlékmű, egész Kelet-Közép-Európában nincs olyan szobor, amely a második világháború női áldozataira emlékeztetne. Tegyük hozzá, hogy nemcsak nők váltak az erőszak áldozatává, de azok a gyerekek is, akik ebből születtek, és esetleg nem engedték felnőni, például mákhajteával itatták őket… És azok a gyerekek is, akik azért nem születhettek meg, mert sok nő meddővé vált a nemi erőszak után rosszul végrehajtott abortusz miatt.
Azért is szükség van az emlékműre, mert a hatalomnak azóta is vannak női és gyermekáldozatai.
Ha lesz valahol egy szobor – még nem dőlt el, hol és milyen –lehet róluk is beszélni, és sorsközösséget vállalni minden megerőszakolt, molesztált nővel. Azokkal is, akiknek a történetével ma találkozunk. Ezek a lányok, nők is tudni fogják, hogy van egy szobor, amihez közük van.
Egy emlékmű tisztelet ad, és ebben az esetben különösen fontos, hogy visszaadja az áldozatok méltóságát.
És elismeri a fájdalmukat.
Ön kutatóként sok-sok ember háborús, traumatikus történetét hallgatta végig. A nők erről is beszéltek?
Ritkán, és nagyon nehezen. Volt, hogy valaki kibökte, amikor már benne voltunk egy mélyebb beszélgetésben, de olyan is, hogy a téma puszta említésére megfagyott a levegő. Egyszer egy asszony, akiből szinte harapófogóval húztam ki, mi történt a szomszéd lánnyal a háború alatt, mutatta a száján, hogy ezzel kapcsolatban mindenkinek cipzár van a száján. Egy faluban az erőszakos napok után kidobolták, hogy akit bántottak a katonák, jelentkezzen a községházán. Senki nem jelentkezett.
Ahhoz képest, hogy hány nővel történt meg, kevesen beszéltek róla. Sára Sándor megrázó dokumentumfilmjében az egyik asszony mondta el, hogy megerőszakolták. Majd utána még éveket töltött a Gulágon.
Még komplexebbek azok a történetek, ahol a közösség beáldozott valakit, vagyis őt tolták oda, hogy másokat ne bántsanak. Egy híres, lengyel származású svájci pszichológusnő, hogy mentse a bőrét, a testével szolgált egy náci tisztet. A kapcsolatból, már a háború után és egy szabad országban fia született, akit folyamatosan bántalmazott mentálisan, később szakmailag igyekezett ellehetetleníteni. A fiú felnőve alig talált olyan pszichológust, aki vállalta volna az analízisét, mert senki sem akarta az asszonyt erről az oldaláról megismerni. Ez is egy tragédia.
A múlt titkai, a tabuk észrevétlenül formálják a jelenünket. A beszÉLJ! – Hogyan tárjuk fel a családi múltat? egy csehszlovákiai magyar család kitelepítéséről szól, de olvasmánynál több: kérdések sorakoznak a fejezetek végén, hogy a fiatal olvasó azokra keressen választ a saját családtagjaitól. Miért született ez a könyv?
Lassan tizenöt éve kutatom, hogyan emlékeznek az emberek a társadalmi traumákra. Azokra, amelyek éveken át tartó megpróbáltatást jelentettek egy egész közösségnek, és traumatikus következményekkel jártak. Mivel én is Szlovákiában nőttem fel, leggyakrabban olyanokkal beszéltem, akiket mélyen érintett a nemzetiségi kérdés, leginkább a Benes-dekrétumok. Tudtam, hogy bármennyit írhatok a témáról tudományos közegben, de szerettem volna a tudást visszavinni oda, ahol ezek a traumák máig meghatározzák az emberek életét. Ehhez kerestem médiumot. Elkezdtem életmeséket írni a Facebookon (Perbetei Életmesék), de el akartam jutni a deportáltak unokáihoz, dédunokáihoz is, akik, biztos vagyok benne, transzgenerációsan örököltek bizonyos mintázatokat. Így jött a könyv ötlete. A fejezetek végén olvasható kérdések segítségével mindenki elkezdheti felgombolyítani a saját családja szálait. Én is olyan közegből jöttem, ahol egyfelől sokat tudtunk a múltról, de voltak tabuk is, ezekről legfeljebb foszlányok maradtak meg.
Ez az elhallgatás kulcselem. Ma már egyre többet tudunk róla, mennyire betegítő, hogy a történeteket nem, de a félelmet, a bűntudatot, a szégyent átörökítik a generációk.
Ez is minta: bármi ér bennünket, csendben kell maradni. Mindenkinek van bánata, nincs jogom a magaméról beszélni, hátha az övé nagyobb, csak feltépem a sebeket, jobb nem bolygatni, és így tovább. Mi egy csehszlovákiai magyar család történetéről írtunk, de nyúlhattam volna egy budai polgárcsaládhoz is, akiknek felszabdalták a villáját, és három gyerekkel húzódtak meg a cselédszobában.
Mondhatja valaki, hogy mi közöm a dédszüleim életéhez, és nem is tudja, mennyire téved. Ön mondta valahol, hogy például a társadalmunkra jellemző bizalmatlanság ebből a sok feldolgozatlan sérelemből ered.
A könyvben a református magyar lánynak az anyja rémületére katolikus fiú udvarol, a kisebbik lánynak pedig egy német. Ma is van ilyen, ma sem olyan egyszerű egy vidékinek egy budapesti családba beházasodni, vagy egy gyári munkás lányának egy orvos famíliába. Ilyen hétköznapi példák jelzik, hogy nagyon is létező kérdésekről van szó.
Nemrég hallottam egy nőt panaszkodni, hogy a fia egy volt „komcsi” unokájának udvarol, akik egy budai szerzett villában pöffeszkednek…
Az ilyen helyzeteken is segít a felismerés, hogy a mi családunkban is volt minden – is… A negyvenes-ötvenes években ugyanis mindenkit utolért a hatalom. Olyan is volt, aki először áldozat, később elkövető lett.
Nem ritka, hogy valaki mutogat a másikra, mások, meg rá mutogatnak az ő nagyapja miatt. Ez is egy önismereti út, amikor szembenézünk olyasmivel, amivel nehéz.
Ha elfogadjuk a felmenőinket, talán elfogadóbbak leszünk saját gyengeségeinkkel is.
Sokan nem akarják tudni az igazságot, mert félnek a csalódástól. Nemrég az ÁBTL-ben (Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – a szerk.) gyomorforgató vallomásokat olvastam egy megtört embertől. Mindenkit elárult, csak mentse a bőrét. Tudom, hogy a fia nem nézte meg ezeket az aktákat. Könnyű lenne elítélni az apját, de elgondolkodtam, hogy hasonló helyzetben hogyan viselkednék…
Nincsenek fekete-fehér történetek. Lehet, hogy valaki túlélte a koncentrációs tábort, mégsem tudott boldog lenni soha többé, mert egész életében cipelte a terhet, hogy minden rokona meghalt. Vagy képzeljünk el egy családot, akikhez a zsidó szomszédok vagy a kitelepített németek bútorai kerültek. Vajon tudtak neki felhőtlenül örülni? Ezek is súlyos terhek. Az elkövetők családjai ugyanígy küszködnek. Német kutatásokból tudjuk, hogy náci leszármazottak gyakran veszik fel az áldozat szerepét, például olyan elánnal végeznek emberjogi munkát, hogy közben a saját életüket felemésztik. Kompenzálnak. Ez nem szabad akarat, ezekben a történetekben az embert viszi egy áramlat, nem ismeri, nem tudja, de viseli a mintázatot.
Tóth Erzsébet Fanni – Vibók Ildi: beszÉLJ! – Hogyan tárjuk fel a családi múltat?, Kulcslyuk kiadó, 3490 Ft
A BBC budapesti tudósítója mondta, hogy minden magyar múltja kész regény. Ez most nem tűnik olyan nagy erénynek… Ráadásul a félelem, a bűntudat nem jó építőkő senki életében. De ha beszélünk a családunk múltjáról, bármilyen is volt az, szabadok lehetünk?
Igen, ez az út vezet a szabadsághoz, a gyógyuláshoz. Bármi derül is ki. Ha a felmenőink rossz döntést hoztak, ma már nem mondhatjuk, hogy én másként döntöttem volna, hiszen annyira más kártyák voltak a kezükben. Erre is rájövünk, ha beszélgetünk.
Ezek a megismert történetek elfogadóbbá és nyitottá is tesznek minket…
…és sok mai problémában is segíthetnek. Ha egy gyereket kiközösítenek, vagy elköltözik a szüleivel egy másik országba, és ott esetleg évet kell ismételnie, mert nem ismeri még a nyelvet. Ha tudja, hogy hiszen a dédmamám is osztályt ismételt, amikor kitelepítették, és később jól helytállt az életben, akkor mégsem ez a világ vége. Kapaszkodókat találhatunk a családunk történetében, a megküzdésükben. Mondhatjuk, hogy ha nekik sikerült, nekem is sikerülhet.
Ha mondhatom ezt, mostanában divatosak a transzgenerációs örökséggel foglalkozó könyvek. Mintha az emberek éreznék, hogy itt kulcsot találnak sok problémához.
Világszerte ez a jellemző. A holokauszt első generációjában még nem beszéltek a traumáról, a második generációnál, már felvetődtek kérdések, hogy most akkor mi karácsonyt ünnepelünk vagy…? A harmadik generáció pedig elmegy Izraelbe, Auschwitzba, szembenéz a múlttal, zsidó iskolába íratja a gyereket. Már megvan a biztonságos távolság, és vannak a megbeszéléshez szavak. Sokat segít az is, hogy egy-két évtizede népszerű lett a pszichológia, így egymást segítik a feldolgozáshoz szükséges elemek.
Azon töprengek, hogy ha sokan elvégzik ezt a feldolgozó munkát, vajon változik-e a magyarok viszonya saját múltjukhoz? Mintha leragadtunk volna a sérelmeknél, az áldozat szerepnél, a hibáztatásnál.
Én nem látom olyan sötéten ezt a kérdést. Sok emberrel beszéltem, akik a legmélyebb traumákat is képesek voltak integrálni az életükbe. Elmesélték, hogy bányában dolgoztak, istállóban laktak, viszont megtanultak csehül, ami később a javukra vált. Úgy tapasztaltam, hogy a gyerekek, akik inkább csak elszenvedői voltak az eseményeknek, csak történtek velük a dolgok, ők álltak be gyakrabban áldozatszerepbe.
Márpedig ebből a köldöknéző, önsajnálatból nem sok jó születik. Trianon borzalmas volt, de azóta eltelt száz év, és egyre többet tudunk például arról, hogy a szlovákok számára fellélegzést jelentett.
Én párhuzamosan tanultam történelmet szlovák és magyar narratívában, két keményvonalas irányzat között kellett gyerekként lavíroznom. De már tudom, hogy a dolgok összetettek, érdemes több oldalról megnézni a kérdést.
Erősítsünk rá még egyszer, hogy az áldozatszerepből nem lehet jövőt építeni.
Olyan ez, mint a személyes gyászfolyamat. Az ember először tagadja, el sem akarja fogadni, hogy ez megtörtént. Aztán haragszik magára és másokra, amiért megtörténhetett, majd jön az alkudozás, hogy ha Horthy másként, a franciák amúgy, akkor mi lett volna. Ezt követi a depressziós szakasz, a sok sírás, és legvégül kell elérkezni az elfogadásig. Ezeken a fázisokon végig kell menni, ha lehet, nem leragadva egyiknél sem, és nem kihagyni még a történészek által utált alkudozást sem. Ha ezen keresztül megyünk, lelkileg erősebbek, és ellenállók leszünk, de ha a folyamat elakad, egy újabb veszteség aktiválhatja a fel nem dolgozott sérelmeket is.
A saját családja múltját jól ismeri?
A mi családunkban is van, aki elmenekült a múlt elől, de van egy rendkívül szókimondó ág is. Mi szembenézünk a dolgokkal. Bár azt, hogy mit is jelent, ha valakiről azt mondták, „őt is elvitték az oroszok krumplit pucolni”, csak később tudtam meg. A dédnagymamám nagyon sokat mesélt, gyerekként kicsit nehéznek is éreztem egyik-másik történetet, de ma már hálás vagyok neki. Mély gyökerekkel ültetett el Perbetére, ma is ezer szállal kötődöm oda.
Egy rokonlélek örömével nézegettem a Perbetei Életmesék Facebook-oldalt. A falu jelene is ennyire érdekli?
A jelene is érdekes, de a múltja sokkal érdekesebb. Nekem.
Tíz éve él Bécsben, ott tanít, és ott hozta létre a Femspace-t, ahol magyar nők segítik, támogatják, mentorálják egymást. És ami azóta kinőtte Bécs, sőt Ausztria kereteit, és a külföldön élő, képzett magyar nők közössége lett. De ez is olyan ügy, hogy teljes embert kíván…
Mi így hívjuk: védőháló. Úgy jött létre, hogy bár én nagy örömmel neveltem a lányaimat – 2014-ben és 2016-ban születtek –, részmunkaidőben tanítottam is, de egyre jobban hiányzott a szakmai közeg és a magyar közösség. Találkoztam több olyan magasan képzett magyar nővel, aki a férjével jött Bécsbe, de nem volt megfelelő feladata. Az egyikük jogi diplomával takarított egy múzeumban, mert hozzá akart járulni a családi kasszához. Amikor ilyen történeteket hallottam,
arra jutottam, nem szabad hagyni, hogy magasan képzett nők elkallódjanak külföldön, elveszítsék az önbecsülésüket.
Össze kell kötni őket – erre jutottam. Egy igényfelmérő rendezvénnyel kezdődött, közös reggelivel folytatódott, aztán elkezdtünk gondolkodni, egymásnak segíteni. Például a jó önéletrajz megírásában, nyelvtanulásban, és sok egyébben. Van köztünk tanár, jogász, mikrobiológus, marketinges. Egymásnak adtuk az erőt, az ötleteket és a példát! Ausztriában sok képzésre szakosodott segítő szervezet van, őket is behívtuk. Az a cél, hogy a külföldön töltött évek ne váljanak egy mocsárrá, amibe belesüpped a nő, hanem találja ki magát, fejlődjön, dolgozzon. Itt is megjelenik egy tabu, hiszen, hogy panaszkodhatna valaki Bécsben, amikor Magyarországon jóval nehezebb az élet. Pedig sokan voltak, vannak, akik nem találják a helyüket.
Nagy ereje van a női közösségeknek.
Ezt mindenképpen szeretném kiemelni, aláhúzni, hangossá tenni. Nőként elvisszük a gyerekeket Ringatóra, sakkozni, úszni, de a saját testi-lelki jólétünk gyakran háttérbe szorul. Mi nagyon tudatosan nem gyerekes, hanem női programokat szervezünk, ahol nem a Marcika vagy a Hajnika anyukái vagyunk, hanem Andrea, Kati és Fanni. Egy női közösség tagjai, legyenek Bécsben vagy Kiskunfélegyházán, figyelnek egymásra, meglátják a másikban a felnőtt nőt, meglátják, ha fáradt, ha kilátástalanságában inni kezd, ha bántalmazzák. Női közösségekre szükség van.
A kiemelt fotót Varga Nóra készítette.
