Az iskolaválasztás folyamata nálunk természetesen nem most kezdődött, hanem a gyerek kétéves korában. Már a babakocsi tologatása közben kinéztem neki a leendő alma matert, hogy aztán végül az utolsó pillanatban ne amellett döntsünk (de ez még meg is fordulhat, ismerve magam).

De maradjunk csak még egy kicsit ennél az időpontnál. Amikor ugyanis a szóba jöhető óvodák között próbáltam dönteni, azzal kellett szembesülnöm, hogy bizonyos értelemben már az is befolyásolja az iskolaválasztást. Jártam például egy magánóvodában, ami egészen addig tetszett, amíg ki nem számoltam, hogy négy év alatt mintegy ötmillió forintot hagynánk ott. Meg addig, amíg rá nem kérdeztem, mit csinálnak a nagycsoportot ismétlő gyerekek egy külön teremben nap mint nap. „Vesszük az elsős tankönyveket!” – hangzott a válasz, és én elborzadtam. Azt is hozzátették: „Tőlünk a kerület legjobb iskoláiba veszik fel a gyerekeket!” Tehát már ekkor elkezdődne a verseny? Kifordultam onnan, mert úgy éreztem: ezt nem akarom. Azt is gondoltam, nem ezen múlik majd az, hogy milyen iskolába járhat majd a gyerekem – remélem. Egy másik óvodát választottunk (megjegyzem: a legközelebbit), ami teljesen bevált.

Vegyes a kép

Vissza a jelenbe. Úgy érzem, a választási lehetőségek tekintetében pont egy nehezített középút nyílik előttem. Ha most csak egy iskola állna rendelkezésünkre, vagy minden iskola nagyjából ugyanazt a színvonalat és módszertant képviselné (mint tőlünk nyugatabbra jellemző), akkor egyszerű és egyértelmű lenne a helyzet: azt az egyetlent, vagy a több ugyanolyan jó közül a legközelebbit választanám. Ha többszörös milliomos lennék, akkor meg kedvemre válogathatnék a szuperebbnél szuperebb hírű nemzetközi iskolák közül. De a helyzetem valahol a kettő között van. Több iskola is szóba jöhet, de egyik sem maradéktalanul tökéletes az én szememben, és én őrlődöm.

Mert milyenek is ezek az iskolák? Mindegyik a következő jó tulajdonságok valamelyikével rendelkezik: közel van, jó hírű, élen jár a statisztikákban, alapítványi fenntartású, nem teljesítmény-, hanem élményorientált, művészeti képzést nyújt, zenei képzést nyújt, két tannyelvű, felvételizni sem kell. És a következő negatív tulajdonságok valamelyikével rendelkezik: messzebb van, a teljesítményt hajhássza, állami fenntartású, konzervatív-kocka hírében áll, általam nem teljesen befogadható eszmerendszert képvisel, már a bejutásért is versengenie kell a gyereknek és nekem is. (És akkor ebből a két halmazból rajzolódnak ki bizonyos kombinációk.)

Mit mondana Vekerdy?

Próbálok a józan eszemre hallgatni, azaz kitalálni, vajon mit tanácsolna a drága Vekerdy tanár úr. Szinte biztos vagyok benne, hogy az egyik első dolog, amit hangsúlyozna, az a rendkívül prózai, ám annál jelentőségteljesebb szempont, hogy mennyire van közel az iskola.

Földhöz ragadt érv, de tudom, hogy ha a legközelebbi iskolába adjuk a gyerekünket, minden reggel hálás leszek magunknak ezért.

A másik dolog, amit valószínűleg mondana, az lenne, hogy nézzük meg, ki lesz a tanító. Na már most. A ismerős iskolákban az elmúlt években többször is előfordult, hogy az utolsó pillanatban (értsd: az augusztus végi szülői értekezleten) derült ki, hogy változás történt a tanító személyében. Tudom, hogy erről a változékonyságról valószínűleg nem az iskola és nem is a tanítók tehetnek abban a több sebből vérző oktatásügyi helyzetben, amelyben az iskolák igyekeznek helyt állni. De attól még kiszolgáltatottnak érzem magam. És a helyzeten nem segít, hogy a Covid miatt jelenleg nem léphetünk be az iskolaépületekbe, nem ülhetünk be bemutató órákra, nem találkozhatunk személyesen az iskola dolgozóival. Kicsit úgy érzem, mintha vaktában kellene döntenünk, és ez kétségbe ejt. (Persze meg kell említenem, hogy sok iskola informatív honlappal, videókkal, fotókkal igyekszik könnyíteni a helyzeten, köszönet érte.)

Álmatlan éjszakák

Az iskolaválasztási mizéria miatti álmatlan éjszakáimon alkalmam nyílik újra és újra megvizsgálni bizonyos mintázatokat a gondolkodásomban. Így csodálkoztam rá ismét a maximalizmusomra, egyfajta fatalizmusra és arra, hogy hajlamos vagyok sötéten látni a dolgokat. Először is, annyira ragaszkodom ahhoz, hogy a legjobb iskolát találjuk meg a lányom számára, hogy az borítékolja a csalódást. Jobb lenne, ha úgy tudnék gondolkodni, ahogyan nyugdíjas gimnáziumi tanár apukám javasolja:

„Nem a leghegyesebb tűt kell megtalálni a szénakazalban, az is megfelelő, ha találsz egy elég hegyes tűt.”

Fatalizmus alatt pedig azt értem, hogy hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az iskolaválasztás a lányom egész életét meghatározza majd. És ez talán így is van, de valószínűleg nem olyan módon, hogy egy későbbi életesemény bekövetkeztét vagy egy személyiségjegy kialakulását egy az egyben vissza lehessen majd vezetni az iskolára. Ez egy lesz a jövőjét alakító tényezők között, legalábbis ezt mondogatom magamnak. A negatív gondolkodásról meg annyit, hogy míg én nyomasztónak élem meg, hogy meg kell hoznunk egy ilyen súlyos döntést, a férjem pozitív felfogásában ez úgy néz ki, hogy örüljünk a lehetőségnek, hogy több remek iskola közül választhatunk. Végül is, akár még jó is lehet.

Kiemelt kép: Unsplash

A sajátos nevelési igényű gyerekek szülei még nehezebb helyzetben vannak, amikor iskolaválasztásra kerül a sor. Riportunkat ide kattintva olvashatjátok el.