Csak mondja, és mondja, és mondja… végeláthatatlanul. Legtöbbünknek bizonyára van olyan (a hallgatósága idegrendszerét rendszeresen a végtelenségig kimerítő) ismerőse, aki mélytengeri búvárokat megszégyenítő módon képes csak minden nyolcadik percben levegőt venni, ha egyszer belelendül a történetmesélésbe. Vagy az ismeretterjesztésbe. Rosszabb esetben a lenéző kioktatásba. Az ilyen, kitűnő beszélőkével megáldott szónokokat a megkezdett mondataink, a hirtelen levegővételek vagy az itallapon türelmetlenül doboló ujjbegyeink sem zökkentik ki, még egy pillanatra sem. Pedig a kommunikáció, egy beszélgetés ideális esetben egy adok-kapok, kölcsönös tiszteleten alapuló információcsere. Mi lehet a hatékony taktika azokban a helyzetekben, amikor valakitől csak kapjuk az információt beszélgetés címén?

Odafordulás

Problémánk kezelésének talán legkeresztényibb megközelítése. Diane Barth szerint segít, ha ellenkezés helyett még jobban odafigyelünk beszélgetőpartnerünkre, hogy megértsük viselkedésének valódi motivációját. Figyelemre vágyik? Fölényeskedni szeretne? Kétségbeesetten próbál egy problémára megoldást találni? Odafordulással mindkettőnk kedvezőbb pozícióba kerül, hiszen társunk zavartalanul hallathatja tovább saját hangját, mi pedig megszabadulunk a ránk kényszerített, passzív hallgatás okozta bosszankodástól.

Közbevágás

,,Ne haragudj, de itt közbe kell vágnom.” Ugye, hogy képesek vagyunk ezt kedves, de határozott módon tálalni? Amennyiben ismerősünk tudomást sem vesz türelmes törekvéseinkről, biztosítsuk az előző pontban gyakoroltakról. „Teljesen értelek, köszönöm, hogy elmagyaráztad, szerintem/viszont…” Mindketten örülhetünk: őt végre megértette valaki, mi pedig máris hasznosnak érezzük jelenlétünket.

Fotó: Tim Mossholder/Unsplash

Példamutatás

Következő lépésként röviden, tömören utaljunk vissza egy korábban elhangzott részletre – bizonyítva, hogy nem a levegőbe beszéltünk, amikor azt mondtuk, világos számunkra, beszélgetőpartnerünk mit szeretne közölni velünk. Ne habozzunk szavakba önteni a nyilvánvalót: „Most rajtam a sor, hogy elmondjam a véleményemet.” Partnerünk jó eséllyel (még ha csak néma beleegyezéssel is, de) elismeri, igazunk van. Mi következünk.

Vegyünk róla példát!

Higgyük el, hogy a mi mondandónk legalább annyira fontos, mint másoké! Ne abból álljon a társalgásban betöltött szerepünk, hogy az elhangzottakra reagálunk – osszuk meg mi is bátran ötleteinket, véleményünket, tapasztalatainkat! Irányítsuk a diskurzust magabiztosan, váltsunk témát, ha kedvünk tartja. Amennyiben beszélgetőpartnerünk tovább erőszakoskodik, humorosan megjegyezhetjük: „Lemaradtál, ezt a témát már lezártuk!”

Fotó: Bruno Aguirre/Unsplash

Visszavonulás

Bizony, néha a legokosabb lépés – megeshet, hogy valóban csak az időnket pocsékoljuk egy teljesen esélytelen szituációban. Ne okozzon lelkiismeret-furdalást ilyenkor egy-két kegyes hazugságot bevetni: hirtelen telefonhívás, SOS feladat a munkahelyről, azonnal induló vonat. Bevallani, hogy elfáradtunk nem számít durvaságnak – ellentétben azzal, mikor valaki mindennemű empátia és kérdésfeltevés nélkül másokra kényszeríti nemkívánatos monológjait. Ha ugyanis valaki nem hagyja abba a beszédet, igenis elfogadható, ha kijelöljük a határainkat, és kilépünk a beszélgetésből.

Ne keseredjünk el, ha esetleg váratlan módon a szószátyár szerepében ismertünk magunkra a cikkből! Elvégre inkább elismerendő, hogy magas szintű önreflexióra vagyunk képesek – rossz szokásainkat pedig sosem késő feladni.

(Forrás: Psychologies, Kiemelt kép: Getty Images