A filmművészet egyik fenegyerekének mozgalmas, és leginkább zűrös gyerek- és ifjúkor jutott. Biológiai apját soha nem ismerte, anyja 1933-ban ment feleségül Roland Truffaut-hoz, aki a nevére vette. Anyja titkárnő volt egy lapnál, az apjának tekintett férfi pedig műszaki rajzoló. Truffaut egy ideig az anyai nagyszülőknél nevelkedett, majd sokat csavargott, korán fellázadt a szülei ellen.

Kimaradt az iskolából is, tizenévesen kifutófiúként, majd gyári munkából próbált megélni. Közben falta a filmeket, a gyárhoz közeli vitaklubban minden filmvitán részt vett. Egy munkás filmklub megalapításán fáradozott, amikor

egy szélhámos miatt pénzügyi zavarba került, apja pedig a fiatalkorúak nevelőintézetébe juttatta. Innen írt levelet André Bazinnek, a kor legbefolyásosabb filmítészének, aki kihozatta az intézetből, és munkát is szerzett neki.

Egy szerelmi csalódás 18 évesen a katonasághoz kergette, fél év németországi kiképzés után Vietnamba vezényelték volna, ahol éppen dúlt a háború. Truffaut-nak ehhez nem volt kedve, és dezertált, de elfogták és bebörtönözték. Ismét Bazin mentette meg, aki politikai kapcsolatait mozgósítva újfent kiszabadította, leszereltette és bejuttatta az újonnan indult Cahiers du Cinéma című szaklaphoz.

François Truffaut A vad gyerek forgatásán 1969-ben. (Fotó: Santi Visalli/Getty Images)

A folyóirat Bazin védőszárnya alatt az úgynevezett francia új hullám orgánuma lett, amelyet sokan Truffaut könyörtelen, sokszor brutális kritikái miatt olvastak. Ellenfelei „a francia film sírásójának” nevezték, nem véletlen, hogy ő volt az egyetlen francia kritikus, aki 1958-ban nem kapott meghívót a cannes-i filmfesztiválra. Legnagyobb visszhangot kiváltó vitacikke 1954-ben jelent meg A francia film bizonyos irányzata címmel, ebben éles támadást intézett a hagyományos film és filmesek ellen.

Élőhalottnak nevezte a korabeli francia filmművészetet, követelte a szerzői filmet, amelyben szabadon bontakozhat ki a rendező teremtő egyénisége.

A filmkészítés gyakorlata is izgatta: az olasz Roberto Rossellini és Jean-Luc Godard stábjában dolgozott, rendezett két rövidfilmet, majd 1959-ben elkészítette első, önéletrajzi ihletésű filmjét. A gyermekkor gyötrelmeiről szóló Négyszáz csapást tekintik a francia új hullám kezdetének, amely tizenkét nemzetközi díjat, közte a cannes-i legjobb rendezés díját nyerte el (egy évvel azután, hogy Truffaut-t kitiltották a rendezvényről). A főhős, Antoine – Jean-Pierre Léaud megformálásában – Truffaut filmjeinek visszatérő figurája maradt, felbukkan a Húszévesek szerelme egyik epizódjában (1961), az Antoine és Colette-ben (1962), a Lopott csókokban (1968), a Családi fészekben (1970), majd az Antoine Doinel-történeteket lezáró 1979-es Menekülő szerelemben. 

Truffaut a hagyományos filmeknél lazább szövegkönyvvel és szabadabb vágási technikával dolgozott, különböző műfajokkal kísérletezett, de mégsem képi világával, formanyelvével hozott újat, hanem azzal, hogy megteremtette az úgynevezett személyes filmet.

Újszerű és változatos ötletek találhatók a Charles Aznavour főszereplésével készült 1960-as Lőj a zongoristára című alkotásában, amelyben a drámai jeleneteket lépten-nyomon bohózatba illő epizódok szakítják meg. Henri-Pierre Roché elfelejtett regényéből 1962-ben készült el a Jules és Jim, amely a francia filmes új hullám alapműve lett.

A történet közel húsz évet ölel fel, Jeanne Moreau, Oskar Werner és Henri Serre alakításában három ember különös és megrendítő kapcsolatát, szerelmüket, barátságukat és halálukat meséli el.

Truffaut filmjeiben eredetien ábrázolta a szerelem gyötrelmeit, a fiatalkor ártatlanságát és magányérzetét. További művei – a Bársonyos bőr (1964), A menyasszony feketében volt (1968), a Mississippi szirénje (1969), A zsebpénz (1977), A férfi, aki szerette a nőket (1977), Az utolsó metró (1980), a Szomszéd szeretők (1981) vagy a Végre vasárnap (1983) – mind e témákat járták körül. Utóbbi kettőben a női főszerepet a különleges szépségű Fanny Ardant alakította, aki a való életben is társa lett, kapcsolatukból egy leánygyermek is született 1983-ban.

A rendező Catherine Deneuve-öt és Jean-Paul Belmondót instruálja a Mississipi szirénje forgatásán. (Fotó: Les films du Carrosse/Les Productions Artistes Associés/Produzioni Associate Delphos /Sunset Boulevard/Corbis via Getty Images)

Az utolsó metró a legjobb film, a legjobb rendező és a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriában elnyerte a legrangosabb francia filmdíjat, a Césart is. Nagy sikert aratott a Ray Bradbury fantasztikus novellájából készült Fahrenheit 451 című 1966-os munkája is. A filmkészítés örömeiről és viharairól szóló 1973-as Amerikai éjszaka című filmje a legjobb külföldi film kategóriájában elnyerte az Oscar-díjat, valamint a BAFTA-díjat is, ez utóbbit a legjobb rendező kategóriában ő is megkapta. Truffaut a Henry James egyik novellájából készült 1978-as Zöld szoba című filmjében, amely egy kritikusa szerint az egyetemes filmtörténet egyik legfontosabb „halálfilmje”, a főszerepet is eljátszotta. A kamera túloldalán való jelenlét egyébként sem volt idegen tőle, szerepelt például Spielberg Harmadik típusú találkozások című filmjében is.

Catherine Deneuve,  Gerard DePardieu és John Travolta társaságában az 1980-as New York-i filmfesztiválon. (Fotó: Ron Galella/Ron Galella Collection via Getty Images)

Truffaut nagyra tartotta Alfred Hitchcock munkásságát, éveken át írta interjúkötetét az angol rendezővel folytatott beszélgetéseikből.
A francia új hullám korszakos alakja 52 éves korában, 1984. október 21-én agydaganatban halt meg Neuilly-sur-Seine-ben. Sírja a párizsi montmartre-i temetőben található.

Forrás: MTVA Sajtóarchívum, kiemelt kép: Getty Images