Ugye mindnyájunknak ismerős Karinthy Frigyes Találkozás egy fiatalemberrel című novellája, amiben a már érett író összefut tizennyolc éves önmagával? Ez nem olyasféle misztikus találkozás, ami velünk nem történhetne meg, sőt. Mindannyian találkozhatunk önmagunkkal, és ez a találkozás legalább annyira izgalmas, különös és fontos lehet, mint Karinthyé.
Filmekbe illő kalandok, titkok és fordulatok várnak ránk, ha elindulunk befelé önmagunkba. Történetek bomlanak ki, mesés események, a múlt ködéből felsejlő alakok, régi arcok, elfeledettnek hitt fájdalmak és örömök. Szólhat bennünk külön hangként édesanyánk óvó vagy mindentől féltő hangja, és találkozhatunk önmagunk ifjú, kamaszos, mindent megreformálni vágyó énjével, vagy akár bölcs, érett önmagunkkal is.
Pontosan ezt történik Karinthy Frigyes novellájában. Az ifjú, aki fájdalmas szófukarsággal áll szemben érett önmagával, az álmokat, a vágyakat, a legszebb ifjúkori terveket kéri számon a befutott, jólétben élő tollforgatón, megkérdi, hol a nagy mű, mi lett az Északi-sark meghódításával, és hol van az a büszke és szabad Magyarország, amit elképzelt.
A vágyak és a valóság kettősségében az író azzal szembesül, hogy aprópénzre váltotta legnemesebb céljait, és mentegetőzik, hogy így kellett lennie, nem történhetett másképp.
De vajon mit kérne rajtunk számon a mi tizennyolc éves önmagunk, ha hirtelen ott teremne előttünk vasárnapi sétánk alkalmával? Biztosan mi is felfedeznénk azt a nagy szakadékot, ami a régi ábrándjaink és a jelen valósága között feszül. De talán nem is ez a lényeges itt és most, hanem annak a ténynek a feltárása, hogy az az ifjú bennünk még most is létezik, álmodik, olykor megszólal, és figyelmeztet. Figyelmeztet önmagunk legbelső lényegére, talán arra, hogy miért is születtünk erre a világra, amit ifjan még pontosan tudtunk, csak szép lassan elfelejtettünk.
Elfeledett önmagunk
„Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem… És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe s írd meg nekik… írd meg ezt a találkozást…” – figyelmezteti Karinthyt ez a benne élő ifjú. És Karinthy megteszi ezt. Mint ahogy mindannyiunknak emlékeznie kellene ifjúkori önmagunkra, az akkori tüzekre, és elhatározásokra, amikről fiatalon ábrándoztunk. Nem azért, mert az álmokat mindenképp meg kell valósítani, hanem azért, mert ezek a régi álmok közelebb visznek saját magunkhoz. Ha elfelejtjük, és elengedjük őket, ha hagyjuk, hogy elvesszenek, akkor lényünknek valami nagyon fontos részét vesztjük el, és ezáltal céltalanná és értelmetlenné válik az életünk.
Olyan érzésünk lehet, hogy itt vagyunk ugyan ebben a mostani létünkben, de mintha ez nem is a mi életünk volna, mintha kívülről figyelnénk, akár egy filmet.
Vannak olyan érzések, gondolatok, amelyek ehhez az állapothoz kapcsolódhatnak. Ilyenek lehetnek a következők:
- Nem is tudom, miért csinálom ezt még mindig.
- Nagyon fáradt vagyok, és nem tudom, mi öröm van az életemben.
- Szeretnék elfutni olykor.
- Elegem van.
- Az élet tele van küzdelemmel, amit kötelességünk elviselni.
- Verkliszerűen ismétlődnek a mindennapok, amibe már belefásultam.
Biztos vagyok benne, hogy olykor-olykor mindannyian átélünk ehhez hasonló érzéseket. De ha gyakran és kifejezetten erőteljesen jelennek meg, akkor gyanakodhatunk arra, hogy nem vagyunk eléggé egységben önmagunkkal, hogy olyan irányba sodródott az életünk, amit nem akartunk, ami nem a mi választásunk volt. Ahhoz azonban, hogy tudjuk, hogyan változtathatnánk ezen, ismerni kellene önmagunkat, tudni, hogy mi a jó nekünk, mi felé kellene tartanunk. De ez nem is olyan egyszerű.
„Sokszor tapasztalom a terápiás üléseken, hogy nem tudjuk, mi ad nekünk felüdülést, mitől kapcsolódunk ki, mi jelent örömöt – fogalmaz Bokor Judit pszichológus, pszichoterapeuta. – Ha erre rákérdezek, akkor nagy a hallgatás, vagy olyasmit említenek, amit tévesen kapcsolnak az örömhöz. Ha egy harmincéves egyedülálló nő például azt tekinti kikapcsolódásnak, hogy egész hétvégén sorozatokat néz, és aztán karikás szemekkel megy be hétfőn a munkahelyére, akkor elszomorodom, mert biztosan nem ez az, aminek történnie kellene. Egyszerű kérdés, hogy mi szerez örömöt, mégsem tudjuk rá a választ. Vannak, akik azt hiszik, hogy ilyesmire gondolni is önzés vagy egyfajta narcisztikus működés. Pedig ez tévedés.
Az önmagunkhoz való kapcsolódás segít a másokhoz való kapcsolódásban is.
Az önelfogadás pedig nagyjából azt jelenti, hogy tudom, mi történt velem gyerekkoromban, megértem a szüleim életét, sorsát, megértem, hogyan hatottak rám ők, és azok a külső körülmények, amelyek között felnőttem. Ha ezeket megismerjük és elfogadjuk, reális lesz az önképünk, és összhangba kerülhetünk önmagunkkal. Az elfogadásnak az is része, hogy be kell látnunk, hogy ezeket a történéseket nem mi alakítottuk, az énünk a bennünket ért hatások mentén formálódott, és amennyiben nem dolgozunk rajta tudatosan valamilyen önismereti úton, nagyjából ilyen is maradhat életünk végéig. Persze nem változtathatjuk meg alapvetően, ennek korlátai vannak, épp úgy, ahogy nem lehetünk kreol bőrű, göndör hajú nők, ha nem ilyennek születtünk.”
Ha nem ismered önmagad…
„Az apám alkoholista volt és depressziós, örökké attól tartottunk az öcsémmel, hogy kiugrik a nyolcadikról, mire hazaérünk az iskolából – meséli a negyvenes Anett, egy hosszabb párterápiás folyamat után. – Az anyámnak nem nagyon lehetett szava mellette, próbálta elkerülni a konfliktust, és én is azt tettem mindig, amit vártak tőlem. Elvégeztem a gimit, dolgozni kezdtem, férjhez mentem, és azt hittem, hogy sínen van az életem. Már megszületett a második gyerekem, amikor azt éreztem, hogy fogalmam sincs, hogy kerültem ide. Hirtelen leesett a hályog a szememről, és rájöttem, hogy van egy férjem, aki folyamatosan megcsal, és én nem tudom, hogy ki vagyok, és nem tudom, miért hagyom, hogy így bánjon velem. Lassan értettem meg, hogy gyerekként mindent megtettem azért, hogy ne legyek problémás, kamaszként soha nem lázadtam, hogy megkíméljem a szüleimet a további gondoktól. Így alkalmam sem volt arra, hogy megértsem, mi a jó nekem, és mi nem, egyáltalán azt, hogy ki vagyok én. Szinte törvényszerű volt, hogy sodródni kezdtem.”
Az ilyen típusú családokban felnövő gyerekeknek óriási gondot jelent felnőtt életükben kifejezni az érzéseiket és a szükségleteiket. Ez óriási feladat lesz számukra, és hajlamosak lesznek arra, hogy inkább magukba fojtsák az érzéseiket, a sérelmeiket, sőt azok gyakran nem is tudatosodnak. A családi kapcsolatok feltérképezése azonban felfedheti, hogy mi áll ennek a hátterében, azt, hogy lehetséges, hogy gyerekként a megfelelési kényszer a túlélésüket segítette, felnőttként viszont már rosszul működő párkapcsolathoz, az egyéni életben pedig boldogtalan mindennapokhoz vezet, és persze a sodródás érzéséhez.
Mert aki nem tudja megfogalmazni önmagának, hogy mi bántja és mit szeretne, másoknak sem tudja majd elmondani, és ezzel eleve lemond az egyeztetés lehetőségéről.
Nem csak társat választhatunk rosszul, hanem pályát is, és vállalhatunk olyan feladatokat, amelyek lehetetlenné teszik, hogy a saját életünket éljük. Péter például nem szerelemből házasodott, hanem azért, mert talált egy gyönyörű nőt, aki épp úgy gyereket akart, ahogy ő. Már nem volt fiatal, és úgy gondolta, a szerelem talán nem is olyan fontos. A férfi tehát valahová letette az érzelmek iránti vágyát, és a feleségére hagyatkozott, aki határozott kézzel irányította, pontosan tudta, hogyan érhetik el a biztonságot, a kiszámítható jövőt. Az évek alatt szép sorban meg is lett minden, a gyönyörű ház, a két gyerek, a biztos üzlet. Csakhogy Péter egy idő után nem értette, mit keres itt. Ötvenévesen jött rá, hogy nem a saját életét éli, hanem a feleségéét, aki megmondta neki, hogyan kell jó férjnek és apának lennie. Amikor beiratkozott az egyetemre informatika szakra, mert hirtelen rájött, hogy mindig is ez érdekelte, a kapcsolatuk egyszerre zátonyra futott. A „lázadónak” a feleség hamar kiadta az útját!
Önismeret és a sors
„Ahhoz, hogy elkerüljük az ehhez hasonló csapdákat, állandóan monitoroznunk kell önmagunkat – figyelmeztet Bokor Judit. – Figyelnünk kell az érzéseinkre, arra, hogy jól vagyunk-e egy adott helyzetben vagy sem. Ez azt jelenti, hogy olykor önmagunkkal is szóba kell állnunk. Sajnos olyan kultúrában élünk, ahol kevéssé ösztönöznek minket erre. Egészen kicsi kortól kezdve arra szoktatjuk a gyerekeinket, hogy saját késztetéseikkel menjenek szembe, olyan alapvető szükségleteikről mondjanak le, mint például a mozgás. Felnőttként is megfeledkezünk arról, hogy komolyan vegyük ezeket, például a mozgásigényünket akár, de a szeretetre, és a társas kapcsolódásra irányuló vágyainkat is említhetném. Holott az önismeret legalapvetőbb szintje tudni azt, hogy szükségünk van ezekre, és azt is, hogy mikor, milyen utakon kaphatjuk meg. Az önismeretnek azonban léteznek sokkal mélyebb szintjei is, például az, hogy megismerjük, mi a családunk többgenerációs története, milyen erőforrásaink és sérülékenységünk keletkezett ezek hatására, milyen események billentenek ki az érzelmi egyensúlyunkból.
Azt is érdemes tudatosítanunk, hogy bár személyiségünk alapvonásai változatlanok, az identitásunk, az önértékelésünk, az énképünk folyamatosan változik.
Nem biztos, hogy korábban is képesek voltunk arra, amire ma már igen. Gyakran hibáztatjuk például önmagunkat bizonyos lépésekért, választásokért, ifjúkori botlásainkért. Akár fordítva is megírhatta volna Karinthy a fent említett történetet: úgy, hogy az író bölcs, öreg alakja hibáztatja fiatal önmagát meggondolatlan lépéseiért, amelyek meghatározták és rossz útra terelték a sorsát. Ilyesmivel is küzdhetünk az életünkre visszatekintve. Ha azonban igazán ismerjük magunkat, akkor megérthetjük akkori döntéseink motivációit, azt, hogy akkor és ott miért az volt a legtöbb, amit tehettünk. Ez az utólagos megismerése önmagunknak óriási esélyt ad minden életkorban arra, hogy megnyugodjunk, és megbékéljünk önmagunkkal és a saját sorsunkkal. Önmagunk megismerésének pedig óriási ereje van, mert ezáltal érezhetjük magunkat újra teljesnek, olyan embernek, aki kézben tartja és formálja a saját életét.
Szerzőnk szakképzett és gyakorló család- és párterapeuta.