Kriszta, a tekinteted, a mosolyod még teljesen a régi! Mintha nem is telt volna el több mint négy évtized azóta, hogy a világbajnoki kűr után odakorcsolyáztatok a palánkhoz…
Köszönöm. Én örökké optimista és mosolygós vagyok. Annyi negatív dolog történik az életben, hogy seperc alatt össze lehetne zuhanni, ha az ember egy kicsit is engedné eluralkodni magán a rosszkedvet… Gyerekkorom óta ismersz. Tudod, mindig ilyen voltam…
Igen, de azért azóta történt veled is egy s más.
Attól függ, mit hoz az élet. De igyekszem pontot tenni egy-egy dolog végére, tehát megpróbálok nem rágódni semmin, viszont a jót mindig észrevenni és értékelni!
Hosszú éveken át, a műkorcsolya aranykorában, te voltál a kedvenc, a sztár, a jégtündér, egy ország drukkolt nektek…
Ez mindig is csodálatos élményt jelentett. A mai napig elkísér. Ha nem is azon a szinten, de rendre megnyilvánul ez a szeretet, megismernek, megszólítanak. Négy évtized után is annyi szeretet áramlik felém az emberektől, ez tényleg fantasztikus érzés. Sallay Bandival úgy beszélünk erről, hogy ez a legnagyobb elismerés, a legnagyobb fizetsége annak a rengeteg munkának, amit beletettünk.
Csak vannak egykori sztárok, akiknek utána fájdalmasan hiányzik az állandó reflektorfény, a csillogás…
Én azért ebben a „jeges” közegben éltem le az életem, tudod. Elkezdtem korizni öt-hat évesen, tizenegy voltam, amikor Bandival összekerültünk, végigcsináltuk, amit végigcsináltunk, vesztettünk is, de többnyire nyertünk. Majd évekig a legnagyobb jégrevü sztárjaiként léptünk fel, közben elkezdtem tanítani, aztán meghívtak a nemzetközi szövetségbe, ahol huszonnégy éven keresztül vezető pozíciókat töltöttem be. A jégtánc szerelmese maradtam, segítettem, ahol tudtam, neveltem a tehetséges, új generációt. A korcsolyázás öröme mindig áthatotta az életemet, ebben a közegben éltem és dolgoztam. Az összes lépcsőfokot végigjártam, és aztán sportigazgatóként távoztam. Hiszem, hogy senki nem kívánhat szebbet, mint hogy azzal töltse az életét, amit a legjobban szeret csinálni. Ez óriási ajándék.
