Nem, nem kell megijedni, az előbbi, rejtélyesnek tűnő mondat csupán egy játék. Engedtünk a kísértésnek, és csokorba gyűjtöttünk néhány dalcímet és szövegrészletet, amelyek az énekesnő eddigi pályáját színesítik. Wolf Kati az X-Faktor felfedezettjeként vált országosan ismertté tizenkét évvel ezelőtt (noha hangját már 1981-ben is mindenki ismerte, miután elénekelte a Vuk betétdalát), képviselte hazánkat az Eurovíziós Dalfesztiválon, A Dal című műsorban pedig versenyzőként és zsűritagként is találkozhattunk vele.

Március közepéig minden hétvégén láthatunk a Duna televízión, A Dal versenyében. Mit jelent ez most neked?
Izgatottan vártam, hogy szombatonként megint zsűritag lehessek ebben a műsorban! A legelső évadban zsűriztem, és utólag nagyon sok kritikával illettem magam, nem voltam elégedett az akkori munkámmal. Egy zsűritagnak mindig szakmainak kell lennie, építő kritikákat kell megfogalmaznia, méghozzá úgy, hogy ha negatív véleménye is van, az ne legyen bántó. Az utóbbi tíz évben számtalan próbán, koncerten, műsoron vagyok túl, és ennek köszönhetően azt gondolom, hogy sokkal tapasztaltabban, érettebben ülhetek a zsűriző székbe. A másik oldalról versenyzőként tudom, hogy különösen nehéz fent állni a színpadon: ha még ismeretlen előadó vagy, akkor azért, ha pedig már befutott, akkor egészen más okok miatt. Bár már gyakorlott énekesként álltam a színpadon, ebben a műsorban mégis mindig iszonyatosan izgultam.

Sokkal nehezebb egyetlen dallal jól teljesíteni, mint például egy másfél órás koncerten.

Az utóbbinál van lehetőséged kicsit bénázni, aztán belejönni, van időd ráhangolódni, megérkezni. Egy teljes koncert hosszú kifutása rengeteg lehetőséget ad, egy dal viszont általában három perc, az alatt kell megmutatni minden tudásodat, miközben zakatol a szíved, tudod, mekkora tétje van, és ha abban a három percben indiszponált vagy, nem jól hallod magad, vagy egyszerűen csak nem vagy elég komfortos a dalban, elvérezhetsz… Szóval mára még jobban megértem, hogy ez egy nagyon kiélezett szituáció ott fent a színpadon. 

Decemberben az Álomutazók című musicalben debütáltál, hogy érezted magad ebben a szerepben? 
Ez volt az első alkalom, hogy ilyen típusú színházi, színpadi produkcióban lehetőséget kaptam, és amikor felkértek, madarat lehetett velem fogatni! Anya szerepét vettem át Zsédától, aki csodaszépen énekelte, fel kellett kötnöm a gatyám. Borzasztóan élveztem az egészet, már a próbafolyamatok alatt is teljesen lenyűgözött, hogy milyen társulatba kerültem. Egy kicsit ugyan tartottam is tőle, mert az ember hall horrorsztorikat a színházi világról, de engem egy nagyon kedves, vicces, segítőkész és profi csapat vett körül.

Álomutazók…

A gyerekmusicalt Juronics Tamás rendezte, a Szegedi Kortárs Balett művészei táncoltak benne, és olyan fantasztikus emberekkel játszhattam együtt, mint Szabó Győző, Schell Juci, Hajdú Steve, de felsorolhatnám a teljes csapatot. Mindig azt szoktam mondani, hogy aki nem tud várni, az ne menjen a showbizniszbe, mert a próbák, műsorfelvételek alatt, két előadás között rengeteg a holtidő. Ebben az esetben dolgoztam december 26-27-én, nagy volt a pörgés, de most az előadások között is repült az idő, amikor kint ülünk a művészbüfében, iszonyú jól elszórakoztunk, számtalan színházi sztorit hallottam, és voltak megható pillanataink is. Minden fényezés nélkül mondhatom, hogy embertelen tempóban elkelnek a jegyek erre az előadásra, hiszen annyira lenyűgöző: a látványvilág, a zene, a színészek és a táncosok zseniálisak, az egész alkotás páratlan! Minden generációt meg tud szólítani. Mi a főpróbára tudtuk elhívni a családjainkat, kisgyerektől nagymamáig mindenki odavolt érte.

Ha felkérnének, szívesen játszanál más darabokban is? 
Nagyon-nagyon jól éreztem magam, de azért tisztában vagyok azzal, hogy az éneklés-zenélés egy szakma, a színészet viszont egy teljesen másik, amit ugyanúgy hosszú évek munkájával lehet elsajátítani. Ezért, ha újabb szerepre kérnének fel, biztos vagyok benne, hogy előtte vennék néhány színész leckét. Az Álomutazóban például Steve-től kértem és kaptam tanácsot, szakmai tippeket, hiszen teljesen másképp kell prózai szöveget mondani a színpadon, mint az utcán, vagy a civil életben, vagy mint amikor én a saját koncertemen két dal közt szövegelek. Teljesen más terep, de nyilván meg lehet tanulni, és hogy őszinte legyek, érdekel is.

A jótékonyság fontos szerepet játszik az életedben. Kiknek szoktál segíteni?
Tizenkettedik éve az Ökumenikus Segélyszervezetnél látok el önkéntes feladatokat, hol több, hol kevesebb időm jut rá, de ez mára egy nagyon fontos szelete az életemnek. Annak idején, amikor az X-Faktorral befutottam, szerettem volna egy olyan ügy mellé állni, amit hitelesen tudok képviselni, ekkor találtunk egymásra a segélyszervezettel. Alapvetően azt gondolom, hogy tényleg igaz, adni jó, sokkal jobb, mint kapni, és ez az én lelki világomat is mindig helyrerázza. Több száz ember dolgozik ebben a szervezetben, akik valódi, kézzel fogható segítséget adnak, hatalmas háttérmunka folyik itt. Nem véletlenszerűen nyújtanak segítséget, hanem minden egyes beérkező kérést külön megvizsgálnak, feltérképezik a helyzetet.

Több mint 2000 hátrányos helyzetű, mélyszegénységben élő gyermek jut állandó fejlesztéshez szakképzett pedagógusnak köszönhetően, akit a segélyszervezet visz oda.

Ez egy hosszútávú, nagyon kemény munka. Legutóbb az adventi adománygyűjtő akcióban tudtam személyesen segíteni, de hozzám kapcsolódik – tulajdonképpen én vagyok az arca – az augusztus végi, iskolakezdő kampány, ami a rászoruló gyerekeknek segít tanszerekhez jutni, hogy egyenlő eséllyel indulhassanak neki egy újabb tanévnek. Legközelebb tavasszal, gyereknap környékén lesz olyan adománygyűjtő akciónk, ami kifejezetten a táborozást, nyaraltatást támogatja, és sajnos minden évben vannak extra helyzetek, katasztrófák, amelyek áldozatain szintén igyekszünk segíteni. (Riportunkat az Ökumenikus Segélyszervezet nyári táboráról, ahol Wolf Kati is önkéntesként dolgozott, itt olvashatjátok – a szerk.)

A karantén alatt született egy gyereklemez, amit az édesapáddal közösen hoztatok létre. Mesélnél róla? 

Apukájával, Wolf Péter zeneszerzővel

Igen, az apukám (Wolf Péter zeneszerző – a szerk.) nagyon régóta nyüstölt, hogy csináljunk egy olyan gyerekanyagot, ami ugyanolyan minőségi könnyűzene, mint akár a felnőtteknek szóló lemezek. Tisztelet a kivételnek, de nagyon sokszor azt veszem észre, hogy gügyögnek a gyerekeknek szánt dalokban. Szerintem ez butaság, mert a gyerekek nem ostobák, csak kicsik. Sokáig mondtam az apukámnak, hogy nincs időm és tényleg toltam magam előtt ezt a lehetőséget, de aztán a pandémia alatt újra megkérdezte, hogy „na, most sincs időd”? Természetesen volt. Ekkor készítettünk egy tüneményes gyereklemezt, aminek Fábri Péter írta a dalszövegeit, apukám pedig a zenéjét. Az album címe Gyerekszáj, és valódi történeteket, aranymondásokat dolgoz fel a családi és a baráti körünkből. Iszonyú cuki, vicces, aranyos lett az egész lemez, ami végül a pandémia kellős közepén jelent meg, tehát sajnos nem is tudtunk neki nagy bemutatót tartani, viszont a Világgá megyek című dalhoz készült egy videóklip.

Most, hogy újraindult az élet, elkezdhettem vele ismét dolgozni, koncertezni. A napokban végeztünk a második anyag felvételével, aminek Gyerekszáj 2. lett a címe, minimál hangszerelésű dalok vannak rajta, amiket koncerten egy szál gitár mellett énekelek. Azt remélem, hogy ez egy nyugodt, családdal hallgatható album lesz, amit valahogy úgy képzelek el, hogy miközben anyuka vagy apa tesz-vesz, mellettük a gyerek legózik, és a háttérben a mi zenénk szól. A Gyerekszáj 2. tavasszal debütál, és ahogyan az előző, alapvetően a zenemegosztó portálokról lesz letölthető. Bár elérhető CD-én is, igazából már csak azért, mert mi szeretjük, hogy ez a formátum még a „régi világot” idézi.

Kirándulás közben…

Mi foglalkoztat téged, amikor éppen nem zsűrizel, koncertezel vagy önkénteskedsz, hogyan sikerül kikapcsolódnod a hétköznapokban?
Remélem, most már olyan nagy lezárások nem lesznek, mint az elmúlt két évben, (mert hát valljuk be, még mindig fékezve működik a szórakoztatóipar). Amikor épp nem a saját koncertemet újítjuk fel, akkor normál anyukás életet élek, mint bárki más. Írom a listát, mit kell bevásárolni, elkészítem a fasírtot, és megpróbálok két kamasz gyereknek épkézláb anyja lenni. Nyilván ez egy másfajta meló, de ugyanakkor ezáltal töltődöm is. A gyerekeimmel sokat beszélgetek, és mindig elámulok, hogy milyen intelligens, szuper, jó fejek! Minden évben kétszer a barátainkkal családosan (nagyjából 15-en) kibérelünk két-három napra egy nagy házat valahol vidéken, ahol sokat kirándulunk, beszélgetünk, játszunk együtt. Most vettünk egy társast, amibe teljesen belebolondultunk, az a neve, hogy Fedőnevek, és eredetileg ketten kell játszani, de mi azt csináltuk, hogy két csapatra oszlottunk: kamaszok és felnőttek. Elképesztően jól szórakoztunk! A másik nagy kedvencünk, az Igen? társasjáték lett, amiben ugyanarra a kérdésre kell mindenkinek válaszolnia. Azt gondolod, hogy ismered, a másikat és mindent tudsz róla, itt meg kiderül, hogy nem, és egy csomó olyan dologra fény derül, amit te nem is sejtettél… Büszke vagyok rá, hogy a kis és nagy kamasz gyerekeink is nyitottak, örömmel és jókedvvel hajlandóak velünk együtt játszani.

A képekért köszönet Wolf Katinak.