A szakmai életúton kívül elárulnál valamit magadról?
Mosonmagyaróváron nőttem fel, a szüleim jelenleg is ott élnek. Egy húgom van, szinte együtt költöztünk a fővárosba egyetemistaként.

A pályaválasztásodra volt szülői ráhatás?
Nem, dehogy! Hagytak szabadon dönteni. Igazából nem is nagyon tetszett nekik ez a választás.

Miért?
Talán mert korábban ilyen még nem volt a családban, ők nagyon más területen mozogtak. Édesapám oktatóként, édesanyám pénzügyi területen dolgozott. Hozzá hasonlóan közgazdasági és jogi végzettségű a testvérem is. Úgyhogy kicsit furcsállották az én választásomat, de hagyták.

Az, aki a boldogságot kutatja, gondolom, néha visszanéz a gyermekkorába is.
Nem csak a boldogságkutató, hanem mindenki. Én hálás vagyok, hogy oda születtem, ahova. Otthon kiegyensúlyozott körülmények közt nőttem föl, a gyerekkoromat gondtalanul töltöttem, stabil környezetben. A szüleim számára a család, a becsületesség és a tudás jelentették a legfőbb értékeket, ilyen alapokkal indulhattam a nagybetűs életbe. Mai napig szoros kapcsolatot ápolok a családommal.

A szoros kapcsolatokról sok szó esik a Lehetnénk-e boldogabbak című könyvedben is.
Valóban sokszor hangsúlyozom, mert markánsan kirajzolódnak a kutatásokból, hogy a kevés, de szoros emberi kapcsolatok adhatják alapját a boldogságnak.

Szoros, de kevés?
Igen, a szoros, igazán jó és mély emberi kapcsolatból, ha kevés adatik, az is képes boldoggá tenni. Napjainkban egyre ritkább az ilyen.

Napjainkban, kicsi, talán mondhatom, hogy atomizált családokban élnek emberek. Az ilyen család boldogabbá tesz, mint a régi nagy, amelyben együtt élt három generáció?
Azt gondolom – és ez az egyik nagy üzenete a pozitív pszichológiai kutatásoknak is –, hogy nem ezek a körülmények döntik el, mennyire vagyunk boldogok, ugyanakkor nyilván befolyásolják. A modern életben sok tennivalónk van. Ha valaki nagycsaládban él, több segítségére számíthat. Ez vonatkozik a praktikus dolgokra és az érzelmiekre is. Korábban nyilvánvalóan előny volt, hogy a megoszlottak a feladatok, levettek terheket az aktív, gyereket nevelő szülő válláról, így kevésbé volt stresszes az élet, mint manapság. Aki teljesen egyedül él, annak minden életterületen segítség nélkül kell boldogulnia.

Hogy lesz valaki boldogságkutató?
Az élet hozza. Az érzelmi intelligenciából írtam a szakdolgozatomat, és Oláh Attila professzor volt a témavezetőm. Ez a téma pedig kapcsolódott a pozitív pszichológiához, amivel akkor, húsz évvel ezelőtt, ő foglalkozott elsőként Magyarországon. Az érdeklődés bennem nem kifejezetten a boldogság iránt volt meg, hanem inkább az érzelmi intelligencia iránt. Azzal foglalkoztam tíz évig. Az egyetemen dolgoztam tanársegédként, majd adjunktusként, és a pozitív pszichológiai kutatócsoporthoz kerültem, ahol egyebek mellett olyan témákat is vizsgáltunk, amelyek kapcsolódtak a boldogságkutatáshoz.

Az érzelmi intelligencia kutatásáról mondanál valamit?
Az érzelmi intelligencia lényegében annak képessége, hogy fölismerjük az érzelmek jelentését. Ezt a fajta intelligenciát az élet számos területén gyakran észrevétlenül használjuk, hiszen segíthet érzelmek észlelésében, kezelésében, közvetítésében. Mi vizsgáltuk az érzelmek hatásait, a poszttraumás fejlődést, a flow-t, és valójában a jóllétet is. Azaz, ha úgy tetszik, más szóval a boldogságot, mint résztémát. Később írtam egy egyetemi tankönyvet általában a pozitív pszichológiáról, és arról, hogy a pozitív pszichológiához kötődő kutatási eredményeket miként lehet a klinikai és az egészségpszichológiában alkalmazni. Közben elkezdtem tudományos, ismeretterjesztő cikkeket is írni egy pszichológiai folyóiratnak. Ott a szerkesztőmmel arra jutottunk, hogy a pozitív pszichológia témái közül a boldogság az, ami most a legjobban foglalkoztatja az embereket, és így írtam meg a Lehetnénk-e boldogabbak című könyvet, majd készítettem el a Boldogságnapló című munkafüzetet.

Elsőre furcsa ez a boldogságra kihegyezett pozitív pszichológia, és eszembe jut Kosztolányi, aki szerint a boldogság a fájdalom hiánya. Egyetértesz ezzel?
Kicsit árnyalnám ezt a hozzáállást, mert azt hangsúlyozzák a kutatások, hogy a pozitivitás meg a negativitás nem egymás ellentétei.

Hétköznapi fordításban úgy fogalmaznám meg, hogy az, ha én nem szenvedek, vagy nincsenek negatív érzéseim, még nem jelenti azt, hogy jól érzem magam és boldog vagyok.

Tehát a fájdalom hiányából nem következik automatikusan az, hogy boldog vagyok, és ez fordítva is igaz. Aki boldog, annak is vannak negatív érzései. Martin Seligman (amerikai pszichológus – a szerk.) szerinti autentikus boldogság a valódi életöröm. Ez abban az értelemben valódi, hogy nem zárja ki azt, hogy az élet adta problémákat, a nehézségeket ne élnénk meg. Vagy, hogy nem születhetnének boldog pillanatok, pozitív érzések a legviszontagságosabb körülmények közepette és ellenére is. Tehát ha erről beszélünk, a Kosztolányi idézet nagyon általánosít. Mert hogyha valami iszonyatos testi fájdalomról van szó, akkor nyilván mindaz, amit elmondtam, nem helytálló. De ha csak az élet sötét oldaláról beszélünk, nem szélsőségekről, akkor az ember még érezheti boldognak magát akkor is, ha akadnak körülötte problémák, nehézségek.

A boldogságvágy minden emberben ott van. De miért látja azt a külső szemlélő, hogy sok jó körülmények közt élő, sikeres ember boldogtalan?
Ha azt látjuk, valaki egészséges, rendben van a családja, jó anyagi körülmények közt él, és közben mégis boldogtalannak érzi magát, nyilván föltesszük a kérdést: ugyan mi baja lehet? Pont az ilyen jellegű megfigyelések indították el az első pozitív pszichológiai kutatásokat. Mert milyen érdekes, hogy sokan azt gondolják, azt érzik, ha majd lesz ilyen meg olyan életkörülmény, pénz, és nem lesznek komolyabb problémák, automatikusan jön a boldogság érzete. Ez nincs így. Persze mindenre van példa. Arra is, hogy valakinek egyáltalán nem jók az életkörülményei, nehézségekkel küzd, mégis boldog. Ez akkor történik meg, ha képes az élet apró örömeit meglátni, ha minden nyűge ellenére optimistán tud a jövőjéhez hozzáállni. Talál magának olyan célokat, amelyek őt valóban boldogítják. Tehát jellemző rá egyfajta jó működés, annak ellenére, hogy nem tökéletesek a körülményei. És lehet látni egy csomó embert, akik külső szemmel, ahogy mondtad, jó körülmények között élnek, úgy tűnik, semmi problémájuk, mégis depressziósak.

Többekkel találkoztam, akik szinte bűntudattal kísérve, szégyenteljesen mondták el, hogy nincsenek jól, de igazából nem tudják, miért. Boldogtalannak érzik magukat, vagy a bágyadtság állapotában vannak, és ez nem ritka jelenség. Rájuk legtöbbször nem lehet azt mondani, hogy bármilyen mentális betegség jelét mutatnák, mégsem érzik azt, hogy tudnának örülni az életnek. Nincsenek saját boldogító céljaik a mindennapokban.

Mi ennek az oka?
Az, hogy valószínűleg az élethez való hozzáállásunk és a személyiségünk sokkal nagyobb mértékben számít a tartós boldogságérzet szempontjából, mint a körülményeink. A körülmények a kutatások szerint csupán bizonyos mértékig számítanak, tehát nem lenne helyes azt állítani, hogy egyáltalán nem, de túlértékeljük a szerepüket, mert csak rövid ideig boldogítanak. A jó dolgokhoz nagyon gyorsan hozzászokik az ember, ezt nevezik hedonikus adaptációnak, viszont a rossz dolgokhoz nehezen és lassan, vagy esetenként soha nem tudunk hozzászokni. Akinek jó irányba változnak a dolgai, egy ideig jól érzi magát, de amint ez megszokottá válik, nem lesz boldogságérzet növelő hatása. A tartós boldogsághoz sokkal bonyolultabb út vezet.

Például mi?
Mondjuk az önértékelés fejlesztése, egy stabilabb, magasabb önértékelés kialakítása, a célok átfogalmazása. Vagy ha vannak boldogsággal kapcsolatos félelmeink, akkor azoknak az elengedése, leküzdése.

Mi lehet a boldogsággal kapcsolatos félelem?
A gyakorlatban ezt úgy kell elképzelni, hogy ha valakivel történik valami jó esemény – mondjuk, előléptetik a munkahelyén, a barátai szerveznek neki egy bulit, vagy bármi hasonló –, akkor ő ennek a pozitív eseménynek nem fog örülni, vagy csak picit és rövid ideig. Ő inkább bűntudatot, szégyent érez a pozitív történéshez kapcsolódóan, és azt gondolja, ezt nem érdemli meg, nem fog megfelelni, vagy továbbra is elégedetlenséget, és közben szorong. Ezt hívják ünneprontó gondolkodásnak. Persze akadnak olyanok is, akik a múltbeli dolgokon, elszalasztott lehetőségeken, régi szerelmeken rágódnak, vagy a jövőbeli problémáikat vizionálják, és tulajdonképpen kihagyják azt a lehetőséget, hogy örüljenek annak a jónak, ami épp történik velük. És van, aki azért fél és képtelen érzelmileg is reagálni, megélni az élete örömteli pillanatait, boldog eseményeit, mert kialakult benne egy olyan hiedelem, hogy a nagy boldogság majd tragédiát szül – ebben van az illető embernek egy illuzórikus kontrollja. Ilyenek röviden összefoglalva a boldogságtól való félelmek.

Vagyis még él, a „Lesz ennek böjtje is!” szólás?
Igen, így van. Az is előfordul, hogy valaki igazából azért legbelül örül, megéli a jó pillanatokat, viszont fél ezt kimutatni. Fél, mert azt hiszi, ha kimutatja, az másokban rossz érzést, irigységet, szomorúságot vált ki, hogy ezért majd kirekesztik, nem fogadják őt el, esetleg neheztelnek rá. Az ilyen típusú ember nem szeret büszkélkedni az eredményeivel, nem mesél a vele történő jó eseményekről. Ennek kulturális hagyománya is van.

A férfiak vagy a nők boldogabbak?
Nincs nagy különbség, talán minimálisan a nők boldogabbnak mondhatók. De ez a kultúrától is függ.

És a fiatalok vagy az idősebbek?
Ott meglepőek az eredmények, hiszen a hétköznapi hiedelem szerint fiatalon kell boldognak lenni. És miért? Mert a fiatalság elmúlik, sokan félnek az öregedéstől, hiszen elmúlt az élet legboldogabb időszaka, és minden egyre rosszabb lesz. Legalábbis ezt hiszik az emberek, de

a kutatások azt mutatják, hogy korcsoportban az idősebb emberek tűnnek boldogabbaknak. A legboldogtalanabbak a középkorúak, a fiatalok pedig valahol a középkorúak és az idősek között foglalnak helyet.

A legtöbb kutatásban ez figyelhető meg. Itt az elégedettségérzetre gondolunk, hogy egymáshoz arányítva mennyi pozitív és negatív érzést él át valaki a mindennapokban. És úgy tűnik, az idősebbeknél jobbak ezek a mutatók, mint a másik két korosztálynál.

Akadnak, akik attól érzik jól magukat, ha folyamatosan áldozatot hoznak másokért. Összefügg az áldozathozatal és a boldogság?
Ha a saját igényeimet, szükségleteimet, vágyaimat, álmaimat háttérbe szorítom, és hosszú időn át nagy áldozatokat hozok, az nem nevezhető tipikus boldogságra törekvési útnak. Más az, ha az ember olyan értelmes célt, célokat talál, melyek túlmutatnak rajta, amelyek nem a saját érdekei miatt történnek, hanem mert az másoknak jó, mert azzal egy nemesebb célt szolgál. Ez utóbbi kiváló boldogságra törekvési mód. A nem túlzásba vitt, önzetlen segítség – legyen az egy másik emberért, vagy csoportért, akár az emberiségért – mindig boldoggá teszi azt, aki adja.

Létezik olyan, hogy hétköznapi boldogság?
A hétköznapi értelemben boldogság alatt múlékony, törékeny pillanatokat értünk, amelyek teljesen egyediek és szubjektívek. A kutatások középpontjában nem a törékeny, múlékony, szubjektív élmények állnak, hanem az úgynevezett tartós boldogságérzet. Van ugyanis egy ránk stabilan jellemző, élettel való elégedettség érzetszintünk, amitől a jelentős, pozitív vagy negatív változások is csupán rövid időszakokra, néhány hónapra térítenek el – fölfelé, vagy lefelé –, aztán visszatérünk a ránk jellemző szintre.

És a tartós boldogság fellelhető?
Fontos mutatója a jóllétnek, hogy tartósan milyen pozitív és negatív érzelem, érzés, hangulat – affektus – arány jellemző rám egy bizonyos időszakban, mondjuk egy átlagos héten. Aki a szürke mindennapok során legalább háromszor annyi pozitív hangulatot, érzést és érzelmet él át, mint negatívat, annak magasabb a tartós boldogságszintje. A kutatásaink egy része erre az érzelmi jóllétre vonatkozik.

Segíti a boldogságérzetet, ha kibeszéljük magunkból a rossz érzéseket? Ha megosztjuk a fájdalmat vagy kidühöngjük magunkat? Ilyenkor képesekké válunk visszatérni a normál szintre?
Igen, így van! Teljesen igaza van annak, aki ezt teszi, hiszen sokat segít, már ettől is boldogabbak lehetnénk.

Minden traumával könnyebb megküzdeni, ha lehetőségünk van róla beszélni másoknak, ha van valaki, egy empatikus társ, aki meghallgat.

Kutatjuk például azt is, hogy traumák, nehézségek hatására hogyan fejlődik a személyiség, és azt látjuk, hogy gyakran megerősödnek az emberi kapcsolatok. Fokozódik a személyes erő érzete, a traumát átélő személy másképp értékeli az életet, fogékonyabbá és nyitottabbá válik az élet apró örömei iránt. De az örömteli pillanatok továbbadása is örömforrás, mert újabb boldogságot ad, ha újraéljük és elmeséljük valakinek a kellemes élményeinket. A hatás persze nyilván függ a másik érdeklődésétől, kérdéseitől, fogadóképességétől, reagálásától is. Ha ilyen hozzáállással hallgatnak, és együtt örülnek velünk sokszor intenzívebb, erősebb lesz a pozitív érzés, mint amit eredetileg átéltünk, és a kapcsolat is erősödik.

Évtizedekkel ezelőtt egy amerikai tanulmányban olvastam, hogy a férfiak munkavégzési hatékonysága boldog állapotban sokkal jobb az átlagosnál. A nőknél viszont épp a boldogtalan állapotban nő a munkahelyi teljesítmény.
Nem ismerem ezt a kutatást, de érdekes kérdéseket vet föl. Az biztos, hogy jó boldogságra törekvési mód, ha olyasmivel foglalkozik az ember, amibe bele tud mélyedni, ami egyezik az érdeklődésével. Ha megmutathatja a személyes erősségeit, és ha valamiben újabb és újabb kihívásokat tud keresni. Tehát van egy fejlődési út. A boldogsághoz azonban mind a férfiak, mind a nők esetében optimális munka-magánélet egyensúly szükséges. A modern kutatások azt mutatják, hogy mind a férfiak, mind a nők esetében igaz, hogy általában jobb teljesítményeket érnek el a munkájukban a boldogabb emberek.

Mit csinál egy boldogságkutató docens, ha úgy érzi, boldogtalan?
Elvonul. Kerül, amibe kerül, kivonja magát a forgalomból. Megszervezi a semmittevést. Elzár minden információt, feladatot magától, és pihen. Az utóbbi években én leggyakrabban akkor éreztem boldogtalanságot, amikor túlhajtottam magam. Mikor túl sok a feladat, túl sok a tennivaló, nincs idő ráérősen beszélgetni, nincs idő egy pici lazításra, láblógatásra. Fáradtan az ember nehezebben veszi észre az élet apró örömeit is. Ezért fontos a pihenést nem félvállról venni.

Kiemelt kép: Edu Lauton / Unsplash