Karina, azt mondtad nekem még korábban, hogy mindenki nagyon közel áll a szívedhez a baltazárosok közül, de amikor Fecóról beszéltél, egészen ellágyult a hangod.
KARINA: Bizony, ő a szívem legközepén van. Fecóval már a legelső találkozás nagyon meghatározó volt, sőt, mondhatjuk, egy bizonyos pillanatban Fecó megmentett engem. Amikor tizenhárom évvel ezelőtt Elek Dóra, a Baltazár vezetője a társulathoz hívott beszédtanárnak, épp rettentő kétségbeesett voltam, munka és társ nélkül, egymagamban próbáltam kilábalni életem egyik legnagyobb traumájából a pár hónapos kislányommal. Amúgy is iszonyúan féltem az egésztől, fogalmam sem volt, mit fogok én ott csinálni, hiszen soha azelőtt nem tanítottam, pláne nem ilyen speciális helyzetben. Azt gondoltam, sem képességem, sem bátorságom sincs ehhez. És akkor az első óránkon Fecó odajött hozzám, szorosan magához ölelt, és azt mondta a többiekkel együtt: ne félj, majd mi segítünk.
Fecó: Nekem pedig a Karina olyan lett, mintha a testvérem volna. Nem is akarom cifrázni, ha azt mondom, hogy ő nagyon kedves, segítőkész, jószívű, és nagyon-nagyon szeretem őt, ebben minden benne van.
K.: Igen, a kedvesség… Számomra akkoriban már az is óriási felfedezés és ajándék volt, hogy megmutatták nekem, már azzal is adni tudok valakinek, ha egyszerűen önmagam vagyok. Hogy igenis van bennem, ami jó, szerethető. És hogy nyugodtan megmutathatom az igazi arcomat, a valódi érzéseimet, hiszen Fecóék is ezt teszik, nem is tudnák másképp csinálni. Soha nem ismertem azelőtt olyan maximálisan önazonos embereket, mint amilyenek ők, és ez kimondhatatlanul felszabadító érzés.
Fecó, te hogy látod ezt? Szoktál olyat észrevenni, hogy az emberek másként viselkednek, mint amilyenek valójában?
F.: Nem tudom, hogy milyenek valójában, de azt tudom, hogy amióta ki kellett venni az egyik szemem, és ez látszik is az arcomon, az emberek teljesen másképp viselkednek velem. Mondok egy példát. Múltkor elmentem a boltba, marcipános szeletet akartam venni az unokahúgomnak. Az a kedvence. De hát most már alig látok, és nem találtam a marcipános szeletet a csokoládék között. Megkérdeztem egy hölgyet a boltban, de ő olyan gorombán válaszolt, mintha valami rabló lennék. Meg most is, ahogy idejöttem, a busszal. Le akartam szállni, de valaki föltolakodott előttem, és mire lejutottam, már csukta is a sofőr az ajtókat, és a táskám beszorult. Hiába dörömböltem, hiába kiabáltam, a busz elindult, én meg futottam mellette jó sokat. Nem tudom, miért ilyenek az emberek. Én másmilyen vagyok.
